Nem vagyok Pándi Balázs munkásságának nagy ismerője, de tudom, hogy dobol és sok más mellett a japán noise-fejedelem Merzbow-val is volt közös akciója. Itt és most az amerikai Imperial Triumphant eleve nehéz ügye előtt nehezíthette tovább az egybegyűltek sorsát. Pár percet láttam a produkcióból, de annyit leszűrtem, hogy impresszív volt a dobolás, még ha nem is nagyon hallgatok itthon ilyesmit. A kísérleti dolgok sokfélék, bizonyos szeleteivel élek olykor, másoktól tartom a harminchárom lépés távolságot. Pándi műsorát távolról szemléltem.
Ha jól számolom, harmadízben járt nálunk a New York-i Imperial Triumphant. Az előző koncert kimaradt, de a régi düreres fellépés emléke megmaradt bennem, így nem szűz füllel érkeztem a Robotba. A lemezeket pedig hallottam. Az átszerelés alatt death metal klasszikusok szóltak (Vader, Massacre, Obituary stb.), mintegy kitekintve a távoli hatásokra. Hogy az eleve nagyon tüskés zenének további súlyt, sőt, szürrealitást és egyfajta személytelenséget, szimbolikus tartalmat adjanak, a trió jellegzetes szarvakkal ellátott, aranyszínű maszkokban lép színpadra, vagyis a vizualitás erős hatást gyakorol a teljes élmény vonatkozásában.
Ha a metalt mint kiindulópontot tekintjük, az Imperial Triumphant elérte a műfaj(ok) határpontját, határpontjait, de a lemezek azt sugallják, hogy az trió nem kíván megállni, bármilyen pozícióba belehelyezkedni. Kétségtelen, hogy a zene komplex, maximálisan őrült és experimentális, metal-értelemben gyors és brutális is tud lenni, az amerikai kísérletezők nem elégednek meg ennyivel. Számaikban a black metalt végletekig kifacsart, disszonáns témákkal adagolják, melyek között akadnak, amelyek már fájdalmasak a fülnek. A hangszereket illetően érdekes, hogy egyiknek sincs alá- vagy fölérendelt szerepe a többihez képest. A gitár mellett a basszus is ugyanakkora súllyal bír, sőt, kiemelt basszustémákra figyelhettünk fel, és a dobolás is elképesztő: rendezett, kontrollált káosz. Ahogyan maga a zene is ráncba szedett, vagy ezzel a törekvéssel jellemezhető jazz-black-örvénylés.
Mindezt pedig tetézte Zachary Ilya Ezrin gitáros/énekes érzelmileg fűtött vad acsargása, hörgése. Ilyen koncertet, efféle zenét nem lehet gyatra hangzással élvezni – más kérdés, hogy az „élvezet” kifejezés itt mennyire állja meg a helyét bármilyen értelemben -, szerencsére az arányok rendben voltak a kis klubban, s a kb. órás előadást kellő hangosításbeli támogatással szenvedhettük, örömmel átitatva kínlódhattuk végig. Végül is nem lehet mondani, hogy nincs valamiféle rendszer az Imperial Triumphant zenéjében, s ezt a struktúrát megtalálni legalább annyira a közönség, a hallgatók feladata, mint a zenészeké kigondolni, megkomponálni.
M. P.
