(szöveg: Milán Péter)

Sajnos az általam leginkább várt szlovákiai Solipsism nem váltotta be teljes mértékben a hozzájuk fűzött reményeket, s ebben a zenészek valószínűleg csak részben voltak felelősek. Sejtettem, hogy a csapat nem rendelkezik nagy koncertrutinnal, ami úgymond objektív tény, és noha ez sem válik egy előadás előnyére, leginkább a gyatra hangzás volt zavaró. Élesen, rossz megszólalással recsegtek a gitárok, a dob pedig túl hangosan kopogott. Még a basszushangzás volt a legjobb, de összefolyó gitárokkal nem sokra lehet menni, főleg olyan zene esetében, amely kellő átláthatóság nélkül nehezen értelmezhető/élvezhető. A Solipsism (egészen kiváló zenekarnév) mindkét kiadványa jó: a 2020-as EP korrekt, a 2022-es Our Night Never Ends album kimondottan ötletes, de sajnos hangokat/témákat is alig tudtam kihámozni az erőtlen zajból, nemhogy teljes tételeket, számrészleteket. Mindenesetre az énekes, Diavliv kitett magáért: a  szemmel láthatóan introvertált csapat frontembereként a koncert vége felé a földre görnyedve rikoltozta énektémáit, majd a közönség soraiba is kiment.

Érdekes, bár nem meglepő, hogy a hallgatóság között még ma is vannak olyanok, akik egy ilyen „szolid” megjelenésű csapatot (fekete ingek, rövid hajak, semmilyen metalos külsőség) nehezen tudnak összeegyeztetni a black metallal, de én azt mondom, ez egészen apró probléma. Szinte láthatatlan. Remélhetőleg a Solipsism a jövőben tud majd megoldást találni a hangzásproblémákra.

A szlovákokkal szemben a francia Nocturnal Depression már nem rutintalan formáció, egyszersmind a black metal „szuicid” leágazásának egyik legprominensebb képviselője. Idén pont húszéves a zenekar, amelyet az excentrikus frontember, Lord Lokhraed gitáros/énekes vezet. Herr Suizid dobossal együtt ketten vannak jelen az első pillanattól fogva, de mivel ő nem játszik élőben, valószínűleg helyettesítő tag ült a dobok mögött. Mindenesetre jól ütött, s a színvonalat a többiek is produkálták. A Solipsism után a francia kvartett a black metal totálisan old school verzióját hozta, mivel, akár a ’90-es években, műfajhoz hű öltözékben, láncokkal, egyebekkel felszerelkezve, plusz hullasminkkel az arcokon jelentek meg.

Lokhraed egészen elképesztő jelenség: mint egy kis erdei ördög, úgy nézett ki sminkjében. Ilyen rémséges alakokkal a gyerekeket szokták ijesztgetni a mesékben. Amikor épp nem volt a mikrofonnál dolga, akkor is állandóan vicsorgott, torz pofákat vágott, de igazán az éktelen rikácsolásokkal, sivításokkal tudta az embert képletesen felpaszírozni a plafonra.

A koncert után láttam a merch-pultnál üldögélni már smink nélkül, és egy egészen kellemes arcú, normális embert vehettem szemügyre. Egy-egy BM-koncerten az adott zenész, főleg egy frontember, magára vesz egy személyiséget, egy maszkot, amely mint „persona”, akárcsak az ókori drámákban, színművekben, megjelenít egy bizonyos karaktert. Amikor magára ölti ezt a személyiséget, akkor azzá válik, vagyis egy ilyen „persona” meg is elevenít egy szimbólumot, egyúttal elrejt egy másikat. Ez jutott eszembe, miután megláttam extra személyisége nélkül a különös francia zenészt.

A dallamosabb, szólisztikusabb részeket a másodgitáros, Sattvahr adta elő, Lokhraed az egyszerűbb pengetéseket vállalta. A black metalosan kifestett napközisként kinéző bőgős, Matteo Baroni hangszere kellemesen megpendült, összességében a franciák szóltak a legjobban a három fellépő közül. A csapatra leginkább ráillő jelző az lehetne, hogy „groteszk”, de a francia black metal, mint nem először állapítottuk meg, kimondottan beteg. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Nocturnal Depression terjedelmes repertoárjában nem egy jól sikerült dal található – pl. Tides Of Despair -, melyek közül egy koncertre valót el is döngetett Lokhraed társulata. A szuicid black metal erősen mondanivaló- és lelki alkat-koncentrált zsánerében a Nocturnal Depression kimondottan zeneinek mondható, s ugyan még csak egyszer hallgattam meg a Perpétuelle Éclipse című vadonatúj albumot, nem ődöngenek sírva-ríva boldogtalanságba merülve, hanem egészen változatosan, olykor kimondottan gyorsan, lendületesen tudnak játszani. Teljesen korrekt show-t mutattak be.

A Forgotten Tombs utóbbi lemezeitől egyáltalán nem vagyok elragadtatva, mert egyre kevesebb ötlettel, ezzel párhuzamosan mindinkább eluralkodó klisémennyiséggel dolgoznak. A korai Katatonia egy jóval érdesebb, durvább, black metalosabb verzióját játszó olaszok (legalábbis az én definícióm szerint) némelyik korai lemeze jobb volt az utóbbiaknál (a Nightfloating című újat is beleértve), de várható volt, hogy az élő erő, a játék élvezete átlendít majd ezeken az észrevételeken. Az olaszoknál Herr Morbid, vagyis Ferdinando Marchisio gitáros/énekes a főnök, de Alessandro „Algol” Comerio is régi tagnak számít – 2003 óta penget a csapatban. 1999-es alakulásukkal már veterán csapatként könyvelhetjük el őket, de nem lehet állítani, hogy a tizenegy albumot kivesézték volna ezen az estén. Túl sok számcímmel nem szolgálhatok, de az újabb keletű tételek mellett koraiakat is előadtak, a 2003-as Springtime Depression lemezről kettő is szerepelt, az egyik a Todestrieb volt.

A négyes színpadi jelenlétét hagyományos rock/metal-kiállás jellemezte, Morbid úr fejpántja, a barázdált arcú bőgős rockos pózai, együtt-mozgásai, játéka a fiatal gitárossal (Jöschu Käser Svájcból) mutatták, hogy jól akarják magukat érezni, nem áll szándékukban eret vágni. Mondhatjuk, hogy a zene, legalábbis itt élőben, legalább annyira volt old school metal, mint amennyire black. Mint az imént utaltam rá, nem vitték túlzásba a játékidőt, a tervezett időpontnál valamivel hamarabb kezdtek, de még az egyórás idejüket sem játszották végig. A kvázi ráadással együtt, ami az I Wanna Be Your Dog, egy jól ismert The Stooges-feldolgozás volt. A Nocturnal Depressiont tenném a koncertdobogó legfelső fokára.