A metal, a metalcore és minden ezekhez kapcsolódó műfaj érdekes irányt vettek az utóbbi időben, mégpedig annak köszönhetően, hogy alaposan megszaporodott a szólóban dolgozó előadók száma. Hogy ez pozitív vagy negatív jelenség-e, az nézőpont kérdése.
Most pedig itt egy újabb szólóművész, Dying in Designer, aki az Evil Eyes című szerzeményében azt teszteli, hogy a pop, a rock, a hip-hop, illetve számtalan más különféle műfajhoz tartozó elemek intenzív felhasználása mellett mi is az, amit még be lehet passzírozni a metal ernyője alá. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kemény zenei műfajnak manapság már nincsenek határai, amit Dying in Designer is igyekszik meglovagolni.
Az Evil Eyes rendkívül eltávolodott az előadóművész karrierjének kezdeti stílusától, az emo-raptől. Úgy tűnik, Dying in Designer érzelmi nyitottsága és dalszerzői tehetsége egy más irányba vezette őt. Az eredeti hangzásvilágát továbbfejlesztve elhagyta a rappelést, és inkább a riffekhez nyúlt. Így kerülhettek a képbe az olyan műfajok, mint a metalcore vagy a nu metal, amelyek mindig is inspirálták az előadót, így a hasonló elemek beépülése a kompozícióiba leginkább ennek köszönhető.
A Linkin Parkot és a Slipknotot a hatásaiként emlegetve Dying in Designer egy olyan popzenével erősen vegyített metalcore számot tett le az asztalra, amely után joggal merül fel a kérdés: mi a metal a 21. században, miképpen definiálhatjuk és hogyan néz ki?
