Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Kánya Ferenc / 9
Vannak, akik nem szeretik a válogatásokat, a tribute meg a remake lemezeket, én meg igen. Nekem van egy ilyen elhajlásom. Azt gondolom attól, hogy meghallgatok egy tribute-ot vagy egy újrafelvett albumot, az eredeti alkotás egy fikarcnyit sem sérül, attól még bármikor felrakható és meghallgatható, ugyanúgy mint korábban. És miért is ne lehetne szépsége az újnak?
Itt van például ez a Balls to the Wall Reloaded. Az Accept klasszikus albuma megjelenésének 40. évfordulójára rántotta újra Udo bátyánk a vezetéknevét viselő bandájával. A megjelenéssel mondjuk kicsit megcsúsztak, decemberben már a 41-et töltötte a Balls. Idén a Metal Heart ünnepli a negyedik évtizedét – csak emlékeztetném, Lieber Herr!
Azzal abszolút nem szeretnék foglalkozni, hogy ki írta a dalokat, ezáltal kinek van valamilyen, bármilyen jog biztosította alapja arra, hogy játssza, kiadja őket. Az eredeti szerzők közül ketten ebben a zenekarban vannak, ez tény, de ebben nem kívánok állást foglalni se pro, se kontra. A lényeg, hogy a heavy metal egy ikonikus alkotását, a germán metal egyik vitán felül legmeghatározóbb albumát öntötték újra, kicsit más formákba, mint amilyenekben az eredeti darabokat ismertük, és ráadásul olyan vendéglistával, olyan nevekkel, ami a Holdról is látszik. Ott volt Biff Byford, Danko Jones, Dee Snider, Doro Pesch, Joakim Brodén, Michael Kiske, Mille Petrozza, Nils Molin (Dynazty, Amaranthe), Ylva Eriksson (Brothers Of Metal) és Tim „Ripper” Owens – lehet ennél többet kívánni? Lehetne, nekem is lennének ötleteim, de egyrészt nem szabad telhetetlennek lenni, másrészt meg… ennyi dal volt.
A Balls, státuszánál fogva ugye, egy olyan heavy metal album, amit a tapasztaltabb korú rockerek közül mindenki ismer, mindenkinek vannak kedvenc nótái is rajta. Az enyémeken valószínűleg nagyon sok Accept rajongóval osztozom: Balls To The Wall, London Leatherboys, Head Over Heels, Love Child, Turn Me On, Losers And Winners – azaz csaknem a teljes anyag.
A vendégművészek szereposztása nagyon jól sikerült, élnek a nóták, néhány különösen megfogott. A nyitó címadó Joakimmal egyszerűen belemászik az arcodba, mint egy tank. A Head Over Heels Nils Molinnal meg egy érdekes új megvilágításba helyezi a nótát: van a hangszínében valami Dio, vagy inkább Tony Martin, és ez olyan vibráló kontrasztot ad Udo rozsdás ráspolyával, hogy a hideg oda-vissza futkosott a tarkómtól a hátam közepéig. Hallgatás előtt azt gondoltam, hogy ezt a dalt Rippernek kellett volna adni, de ez így a tökéletes. Kiske éneke is átformálta a Losing More-t, kicsit közelebb is hozta hozzám. A Turn Me Onban Danko és Udo elég hasonló megközelítésben tolja, az együtténeklős kórusban eskü‘ még Tornillót is hallom, bár tudom, ez elég bizarr. Viszont katonás, remek menet!
A Losers and Winners alapvetően egy szigorú tétel, ebbe nagyon belefekszik Dee Snider érett, mély, reszelős tónusa, sokat ad a dalhoz. Sok további szigort. Ripper is belerakta a Guardianba az apait-anyait, tőle pont ezeket a hangokat várjuk, azt hiszem meg is szerettem vele a nótát. A millés Fight it Back előtt viszont kicsit értetlenül állok, a Winter Dreamst meg nemigen kedveltem soha, bár az megingathatatlan tény, hogy Doro asszonnyal egy izgalmas, hangulatos, gazdag hangszerelésú darab készült belőle.
Remélem sikerült kedvet hoznom a hallgatáshoz! Február utolsó napján már fülelheted is a Spotin!
