Kiadó: InsideOut / Írta: Gáti Viktor / Értékelés: 8
Devin Townsendet senkinek nem kell bemutatni. Minden rocker/metalos érintkezett már a párját ritkító életmű valamely szeletével: ki csak futólag, vagy épp kivételesen mélyrehatóan, ki az egészen korai, valaki a későbbi korszakai valamelyikével, megint más egy kicsit ezzel és kicsit azzal is. Jómagam a Strapping Young Lad végórái magasságában kezdtem a barátkozást a kanadai Mesterrel (akkor találkoztam vele először az éterben), és a világok mókás pusztítója, azaz Ziltoid földi kalandját elmesélő lemeznél lettem lelkes követője (és kávéfüggő, haha).
Devin zeneileg egyedülálló utat járt be karrierje során: a rideg ipari, iskolateremtő hangzástól kezdve a számos alkalommal megújuló, egészen egyedi, hol nyakatekerten, hol kíméletesebben progos kinyilatkoztatásokon át az elszállós, ambientes, vagy éppen teljesen akusztikus megszólalásig.
Ebben a háromnegyed órát felölelő tizenegy dalban sok minden megtalálható a több évtizedes munkásság védjegyeiből, de megint egy kicsit másképp, mint ezelőtt. Vagyis unalomba fulladó, önismétlő erőlködésről ezúttal sem lehet szó, ezzel együtt igaz, ami igaz: aki csak egy-egy szűkebb szegmenst üdvözöl a katalógusban, pláne, ha kizárólag a korai, frusztrált, dühös hangvételt preferálja, számára megosztó, sőt akár érdektelen is lehet ez a korong. Amelyről elmondható, hogy leginkább az Accelerated Evolution, a Transcendence és a legfrissebb munkák közül való Lightwork keretei között mozog, mind a zene letisztultsága és jó értelemben vett kimértsége, mind a legfőbb nehézségein túljutott egyén életbölcsességét tükröző, a szórakozottságra változatlanul fogékony megnyilvánulások tekintetében.
A zakatolós, akár kommersznek is nevezhető címadót rögtön egy Accelerated/Transcendence karakterű darab, a Falling Apart követi, majd jön a pattogós, hullámzó Knuckledragger, a lineárisan menetelő Gratitude pedig olyan, mintha eredetileg a Lightworkre szánták volna. Az LP második feléről főleg a groove-okban erős Jainism és előbbi komplex nagyszerűségével szemben az inkább csak mondanivalóban jeleskedő Goodbye kiemelkedő. A Ruby Quaker – amit akár The Coffee Song címmel is lehetne illetni – aztán az album legvégén felrúg minden vélt és valós szabályt, s bár nehéz lenne egy kerek, koherens kompozícióként tekinteni rá – sok minden más mellett egy valid black metalos riffelés is belefért -, minden komolytalansága ellenére remek hallgatnivaló. S ez nagyvonalakban vonatkozik a teljes anyagra is, alighanem az utánozhatatlan Devin-faktornak köszönhetően.
Az október eléggé a hétpontos lemezeké volt nálam, és ha félretennék pár – egyébiránt számomra meglehetősen lényeges – értékelési szempontot, akár ez a produkció is illethető lenne annyival. Ám Devin Townsend zenéje az utóbbi húsz évben jóval többet adott nekem annál, mintsem hogy félvállról pontozzam a PowerNerdet, ami így legalább egy egészséges nyolcast ér.
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
