Kiadó: Napalm Records / Írta: Kánya Ferenc / 10
Destruction-rajongóként meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik igazán objektív kritikát írni egy új lemezről. Nem lehetetlen, meg nem is egy olyan dolog, amit meg sem próbál az ember. Legfeljebb… majd megbocsáttatik, ha nem sikerül. Általában meghagyom magamnak ezt a kiskaput.
Azt hiszem, hogy a meglepetés talán az egyetlen dolog, amit a Birth of Malice album nem tudott okozni. A Napalm jól felvezette a megjelenést, az előpromóciós kampány talán kicsit túl is volt spirázva a kislemezeken újra meg újra kiadott dalokkal. Kezdődött No Kings – No Masters videóval június elején, egy hónap múlva jött a Fast As a Shark digitális kislemez. Az Accept-klasszikust jól felpörgették, a megjelenését a rockmaratonos közös bulira tették. A No Kings 12-hüvelykest valószínűleg a Maratonon árulták először, ennek a B oldala is a Fast As a Shark volt. Novemberben jött még egy digitális mini a Destruction-dallal, mellette a No Kings és a Fast As.
Az év legvégén, a januári Legacy magazin mellékleteként jelent meg a Birth of Malice középlemez, rajta a No Kings meg az Accept-dal, és ha már feldolgozás, akkor két korábbi is felkerült: a Whiplash a Metallicától és a The Road Crew a Motörheadtől – ezek a Discharge illetve az Inventor bónuszaként jelentek meg 20+ éve. A ráadás a Nailed to the Cross élő felvétele, ami hiánypótló, mert ez a legkevesebbszer élőben felvett Destruction-nóta. Vicceltem. Aztán január végén jött a méregzsák A.N.G.S.T. egy videóval, majd pár napja a Scumbag Human Race, szintén videóval. Masszív támogatás!
Nos, ilyen előzmények után az albumnak már sok esélye nem volt, hogy nagyon meglepjen, de azt gondolom, a ma már multinacionális banda annyira jellegzetesen saját thrash metal muzsikát játszik, hogy védjegyeztetni lehetne, de látom magam előtt az olyan szavakat, hogy „kiszámítható“, „biztonsági játék“, „nem lép ki a komfortzónájából“, meg hasonló ordas f*szságokat. A két új gitásossal ugyan minimálisan, de változott a muzsika, egyébként meg igen, Schmier így hatvanhoz közel, több mint negyvenéves pályafutással a háta mögött valószínűleg nemigen fog már nagy újításokat véghezvinni. De nem is ezt várjuk tőle/tőlük, hanem az önazonosságot – és ebben a Birth of Malice nagyon erős. Az album előtt hallott nóták közül talán csak az A.N.G.S.T. nem 100%-ban tipikus Destruction: a tempó hiányzik a szabvány riffek mögül – az utolsó harmadban viszont az is megjön és egyben van minden.
Néhány szó arról, ami eddig nem volt… Az ismerős hangulatokat felszabadító intro után nyitó, első hangjaiban szintén ismerős Destruction végre egy öndefiniáló vallomás Schmieréktől. Az őt követő Cyber Warfare szintén standard nóta, ugyanakkor vannak eddig nem hallott, nem jellemző megoldásai, ez utóbbiban viszont a legerősebb talán az Evil Never Sleeps, amiben egy szinte határozott epikus szál, valamint egy kevésbé határozott, halvány dallamosság mögött bújkáló líraiság is elcsíphető. Van benne valami a legkorábbi demós dalok „britmetálosságából“. A rá következő Chains of Sorrow főriffje kicsit zavarba ejt, ez akár egy újabb Kreator is lehetne, maga a teljes nóta viszont messze nem az.
Nekem az ortodox Destruction-vonal: a Destruction, a No Kings, a Scumbag Human Race, a God of Gore és a Dealer of Death adta el az albumot, ugyanakkor pillanatnyi ingerem sem volt, hogy az újdonságszerű dolgokat csírájában eltapossam, ez mindennel együtt még mindig egy igazi, „lineáris“ Destruction-album, kedvenc lesz. Ha nem vagy thrasher, ettől nem leszel az, ha meg igen, akkor hallanod kell!
–
(A lemezismertető eredetileg a márciusi digitális különszámunkban jelent meg.)
–
„Schmier és társai! A Destruction a német thrash egyik legkiválóbbja! Mennyire imádtam a korai albumokat! És ennyi év után is hittel zúznak, darálnak, őrölnek! Nem vesztettek a lendületből! Ez bizony germán ősthrash a javából.”
– Cselőtei László 9
„Tudom, hallottunk már hasonló anyagokat Schmieréktől. És tudom, hogy bizonyos határokat sosem fognak átlépni a német thrash-legendák. És akkor mi van? Akkora erő, olyan lendület van ezekben a dalokban, hogy az ember nem is hiányolja a spéci megoldásokat, vagy a megújulásra való szándékot. Kívánom Schmieréknek, hogy még vagy három évtizeden keresztül képesek legyenek leszállítani nekünk nosztalgikus hangulatú szerzeményeiket!”
– Zubor Olly 9
„Csak a szokásos. Irgalmatlan tempó, pusztító hangulat, daráló teuton riffek. Semmi újító szándék, de nem is kell, amíg ezt a minőséget tudják. Egyedül az Accept-feldolgozást tartom ezen az albumon feleslegesnek, de számít ez valamit is?”
– Gyuricza Ferenc 8
„Tény, hogy nem a Destruction a világ legprogresszívebb thrash metal brigádja, de pár jó nótát most is írtak. Sőt, a Cyber Warfare még némi újdonságot is felvillant.”
– Kiss Gábor 8
„Jobban működött végül, mint elsőre vártam. Erős lemez, még mindig beretválnak, bár újdonságot nyilván nem tőlük vár az ember.”
– Szénégető Richárd 8
„Schmierék hatvanhoz közel is irgalmatlanul feszesen tolják a teuton thrasht, bár közel sem ragadnak meg annyira, mint mondjuk a Kreator.”
– Gáti Viktor 7
„Külön öröm, hogy végre valahára a Destruction is írt egy Destruction című dalt (lásd még Black Sabbath – Black Sabbath, Iron Maiden – Iron Maiden, Motörhead – Motörhead, Slipknot – Slipknot, Pokolgép – Pokolgép stb.). Nagyon kellett ez már, mert érezhetően kialakult a zenekar körül egy kreatív vákuum. A februári Hangpróba legjobb külföldi lemeze.”
– Pintér Miklós 7
„Ahogy elődje, úgy az új album sem okoz meglepetést – sem pozitív, sem negatív értelemben. A szokásos hangvételű teuton thrasht kapjuk ismét, az agyamat nem dobom el tőle, de tudom kedvelni. Ízlés dolga, de pár nótából úgy egy-másfél percet én lehúztam volna, viszont a gitárszólók közt vannak igazán emlékezetesek.”
– Schmidt Péter 7
„Korrekt kalapálás, néhány OK dallam, semmi új.”
– Uzseka Norbert 7
