Kiadó: Metal Blade / Írta: Kánya Ferenc / 9
A Kill All Idols a német veterán Disaster tizedik nagylemeze, ami a sikeresnek számító és ugyanezzel a felállással készült Churches Without Saints albumot követi. A Churches 2021-ben egy minden korábbinál sötétebb és komorabb hangulattal újított, a hangzását viszont érték olyan kritikák, hogy túl kifinomult, vagy legalábbis kihasználja a műfaj minden kiskapuját.
A banda alapító gitáros-dalszerzője, Infernal nem az az ember, aki megfogad bármilyen kritikai „tanácsot“, az viszont tény, hogy a Kill All Idols másképp szól, mint elődje. Az új dalok visszatértek a korai idők tisztátalan hangzásához, és a hangulatok is jóval közelebb húznak ismét a black metalhoz, mint a thrash/speed vonalhoz. Infernal egy interjúban nemrég arról beszélt, hogy a Kill All Idols célja az, hogy zeneileg is leromboljon minden bálványt és visszatérjen az igazi ösztön-metalhoz – ez a hozzáállás tükröződik a nyers produkcióban és a Desasterre jellemző háborús és blaszfémikus szöveg-tematikában is.
Apropó, produkció! A Kill All Idols felvételeit a promó szerint analóg technikával rögzítették, hogy megidézzék a korai underground hangzást, de egy más utat választottak, mint például a Sodom legutóbb. A felvételek a próbateremben készültek analóg berendezéseken – visszatérve ezzel a korai idők meg a demós évek gyakorlatához – viszont némi digitális utómunka belefért, azt egy Greg Wilkinson nevú tag (Brainoil, Deadgrave, Autopsy, stb.) csinálta a saját, Earhammer nevű stúdiójában, Oaklandben. Ők híresek arról, hogy analóg hangzást képesek digitálisan is visszaadni – tehát valójában kevert technikával készült az album, de bárhogyan is, a lényeg az, hogy a koncepciónak megfelelően a Kill All Idols a zenekar több mint három évtizedes pályafutásának valóban az egyik legnyersebb és legintenzívebb anyaga lett.
A dalok strukturáltságával kapcsolatban viszont úgy hallom nem akartak visszakanyarodni a korai idők kő-black metaljához, ebben a tekintetben maradtak annál a szemléletmódnál, ami cirka a Satan’s Soldiers Syndicate óta jellemzi a bandát, tehát a dalok már nem csak rontani-ártani akarnak, hanem valódi dalként, zenei élményként is szeretnének funkcionálni. Ez nagyjából a borús-epikus Fathomless Victory magasságában válik tökéletesen egyértelművé. Ez a leghosszabb és zeneileg legszofisztikáltabb darab, a záró Idol’s End pedig a „kiterjesztése“. A tempóban visszafogottabb, erősen Venom-ihletett Ash Cloud Ritual – és persze az említett epikus katarzis kivételével a teljes anyag presto és prestissimo, de a dalok izgalmasak, érződik a kapocs is köztük, ami egységbe köti, egy dramaturgiai ívbe állítja a nótákat, tehát itt is van koncepció, de nem tematikai alapon, mint a korábbi albumokon, hanem a cím központi üzenete határozza meg a filozófiát.
Veszélyes album. Őszinte, kendőzetlen, sőt illetlen módon fedi fel egymás után minden csúfságát és szépségét. Elszédít, elámít, végül arra kényszerít, hogy válassz. Július elején a Towards Oblivion nóta hetesről indította a licitet, de tudtam volna addig hallgatni a teljes lemezt, hogy akár tíz pont is legyen a vége.
