Kiadó: SEASON OF MIST / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A 2009-ben alakult német Der Weg Einer Freiheit megtestesíti a 21. századi black metalt. Minden tekintetben. A műfaj sokak számára kitűnő csatorna, hogy a bennük felgyülemlett frusztrációt, indulatot, agressziót, és más negatív tartalmakat kreatív módon kiűzzék magukból, mintegy átalakítva ezeket a lélekromboló tendenciákat. Ilyen értelemben a mai black metal más, mint a 21. század előtti, mint már egymilliószor szó volt róla. Az akkori éra mizantrópjai az erdőket, mezőket, hegyeket járták, merengtek a régmúlt dicső időkön, az ősi isteneken, azonban, ahogyan a modern világ gyötrelmes nyomása fokozódott – egyre gyorsuló iramban teszi –, egyre többen kezdtek el úgy nyúlni a black metal kifejezésmódjaihoz, eszköztárához, hogy közben nem fordítottak hátat a nagyvárosi lét nehézségeinek, inkább szembenéztek azzal, ideértve minden szenvedést, vívódást, ami a modern embert igénybe veszi. A Der Weg Einer Freiheit immáron a hatodik albumon tesz kirándulást a mai emberi egzisztencia turbulens rétegeiben.
Az Innern négy év után követi a Noktvrn albumot, s ahogy hallom, a mozgatórugók nagyjából megmaradtak, bár kisebb újítások rendre akadnak. A zenei formák ütköztetése mellett, vagy inkább közepette a Nikita Kamprad által vezetett négyes szívesen él a kontrasztok adta lehetőségekkel, az egymással szemben álló, hangulatilag távoli elemek egymásra játszásával. Ilyen figyelhető meg a Xibalba című tételben, ahol a rendkívül gyors BM-részeket lassú témák váltják fel. Az Eos még mélyebbre hatol a csapat melankolikus természetében, de két perc után begyújtják a németek a rakétákat és pusztító sebességgel kezdenek el aprítani. Miután valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, erőteljes hangulatváltás következik be, és a hangulat, Kamprad sikoltásai ellenére, szinte már ünnepélyessé válik.
Miként elődeit, az innern anyagát is érdemes párszor átrágni, mert minden hallgatás nyújt valami újat, egyáltalán nem egy szimpla kortárs black metal-anyagról beszélünk. Az Eos az album egyik legjobb tétele: az említett „ünnepélyes” résszel, egy kimondottan fülbemászó melódiával ér véget a szám. Mint fény derült rá, a zenekar olyan klasszikus szerzőktől is merít, mint Chopin vagy Arvo Pärt. A Fragment a Der Weg Einer Freiheit újabb arcát mutatja meg, ugyanis itt Kamprad dallamosan énekli mélabús témáit. A hömpölygő gitárok, a parázs ritmusok a dob/basszus duójától magukkal ragadják a hallgatót, s a dal második része itt is vad vágtába torkoll, Kamprad újra süvölt a fékevesztett iramú, atmoszferikus black metalra.
A Finisterre III zongorás lélekmelegítője után a Forlorn újfent rávilágít, de inkább úgy fogalmazok, hogy belevilágít a ma emberének arcába és a szemekben látja visszatükröződni mindazt a létbizonytalanságot, benső kibillentséget, ami oly sok embert jellemez manapság. Ezeket az érzéseket, ezt a tapasztalati anyagot a zenekar komoly rálátással tudja kompozíciókká formálni, s ezeken még akkor is átsüt a mély introspekció, a befelé fordulás, a nap nap után való túlélés egyre mélyebbre vésődő barázdái az arcokon, amikor őrült örvényeket támasztva akarja kiüvölteni, kitombolni magából a kvartett mindazt a belső inkoherenciát, ami kínozza, s amire úgy tűnik egyelőre a zene tűnik a legjobb gyógyírnak.
Intelligens, sodró, dallamokkal kokettáló és rétegzett az idei Der Weg Einer Freiheit.
