Kiadó: Reprise / Írta: Gáti Viktor / 8
Hihetetlen belegondolni, de a Deftones már 37(!) éve alakult, Sacramento városában. A három gimnáziumi barát, Chino Moreno énekes, Stephen Carpenter gitáros és Abe Cunningham dobos, remek társakkal kiegészülve, azóta elképesztő magasságokba jutott sajátos, alternatív alapokra épülő, egyszerre megragadó és elvont, a nu metal korszakban berobbant zenéjével – a 2000-ben megjelent, azóta is egyik legfontosabb hivatkozási alap White Pony Grammy-díjat is nyert, továbbá több albumuk platina státuszt ért el –, s immáron a tizedik nagylemezüknél tartanak.
A Deftones manapság hatalmas – sok szempontból minden korábbinál nagyobb – népszerűségnek örvend, így nehéz lenne nem trendiként tekinteni rájuk, ugyanakkor a teljes képhez hozzátartozik, hogy ők ezzel együtt időtállók is – habár Chino összetéveszthetetlen orgánuma révén a zene karaktere alig változott az évtizedek során, mi több, Carpenter jellegzetes ritmizálású és dallamvilágú pengetése valamint Cunningham groove-os, tizenhatodosan lüktető játéka is stabil védjegy a kezdetek óta, az összkép lemezről lemezre, mindig kapott valamilyen hozzáadott értéket. Ezt pedig a rajongók rendre díjazták, s ez biztosítja a csapat reputációját 2025-ben is.
Én a 2003-as Deftones lemeztől követem a pályájukat, így több mint húsz éves idősávban, személyesen volt szerencsém megtapasztalni a fent leírtakat. Esetemben a varázs a Diamond Eyes (2010) és a folytatás Koi No Yokan albumoknál tetőzött, habár a White Pony-t számomra sem múlja felül egyik LP sem. A PM-ot megelőző két korong amellett, hogy szintén tartogatott kiemelkedő momentumokat, már nem tudott olyan erőteljesen megszólítani; ezzel együtt szokás szerint fokozott kíváncsisággal vártam, mit fog nyújtani az aktuális dalcsokor, amely minden korábbinál több kihagyást követően, öt évvel követi elődjét.
A My Mind Is A Mountain, mint első beharangozó, jogosan vált az egyik húzódallá, ahogy a másodikként érkezett, dinamikus Milk Of The Madonna szintén igen erős lett. További kellemes izgalmakat tartogat a címéhez méltón karcos és lebegős ~Metal Dream, a hat perc fölé nyúló, ambientbe boruló Souvenir és az albumon atipikusnak számítóan sok screamet hozó Cut Hands is. Mindent egybevetve, a Private Music tényleg nagyon jól össze lett rakva, de akárhogy igyekszem elmerülni benne, a régi rajongásomat nem tudja visszahozni. Ám ettől még egy újabb koncertnek én is nagyon örülnék!
