Az 1996-ban alakult De Facto hazánk egyik legkirályabb dark rock bandája. Bár az utóbbi időkben kevéssé voltak aktívak, és eztán sem lehet majd velük túl sűrűn találkozni, azért Tóth Gyula énekes-gitáros-főnök csak összehozta újra tavasszal a 25 éves jubileumra a legendás Nightbreed fesztivált Ecsegfalván, s ennek ismétlését októberben a budai Analógban.
Emellett pedig elkészült a Celebratum, egy eléggé speciális válogatás a csapat dalaival, két új nótával megfejelve. 10 korábbi dalt ugyanis újra felvett a gárda mai felállása, és ezeket többé vagy kevésbé át is gyúrták. Nyilván minden hallgatónak mást fog adni ez az anyag, nekem is van, ami még jobban is tetszik így, mint eredetiben, és olyan is van, aminél nem érzem azt, hogy különösebben hozzátett az új verzió. Ám a zömük tényleg, valóban messze jobban szól, mint az eredeti felvételeken, és sok apróságuk jobban is érvényesül. Gyula mindig is eszméletlen dallamérzékkel rendelkezett, de aki követte a munkásságát az utóbbi évtizedben, nem lepődhet meg azon, hogy a dallamos részek még dallamosabbak lettek. Arra viszont én sem számítottam, hogy a kemény részek még keményebbek lesznek, pedig ez történt. A Celebratumot nyitó Tűzég-A Pokolból kettős konkrétan nagyobbat üt, szilajabb, mint eredetiben, pedig anno pont úgy találtam, hogy ezek a De Facto legmetalosabb szerzeményei. És nem arról van szó, hogy az idősödő dark csókák erőlködnek, hanem hogy a mai stúdiós körülmények között igazat szolgáltattak ezeknek a nótáknak (is). Mert persze el kell fogadni, hogy az eredeti albumok szűkösebb keretek és lehetőségek közepette lettek rögzítve. A mai háttér egészen más, és valóban, még ezek a zorkóbb tételek is lélegeznek, van terük, ahogy anno nem feltétlenül.
A legélesebb különbséget persze a legrégebbi anyag, az Antique EP újravett nótáinál érezni, már csak azért is, mert akkoriban nem csak Gyula énekelt a csapatban. Különösen az Elveszett álmok kapcsán érzem azt, hogy több, mint minőségi ugrás történt. Anno is király volt a dal refrénje, de ebben a formában felzárkózott a legnagyobb De Facto slágerek mellé.
Ami a két új számot illeti, mind a Fehér hó, mind a Kígyó és szivárvány a dallamközpontúbb, letisztultabb De Factót mutatja, egyenes folytatásaként a 2016-os, eleddig utolsó soralbumuknak, a Nihilnek (amiről nem is vettek újra semmit, mert nem volt miért). Itt kevesebb a rock, de ami van, jobban is érvényesül, az énekdallamok meg annyira erősek, hogy egyáltalán nem lógnak ki erről a csaknem-best-of kiadványról.
Melyet csak azért nem neveznék tényleg best of-nak, mert csomó hatalmas DF szám hiányzik még innen, inkább nem is kezdem sorolni. De örülök, hogy Gyula szíve vágya teljesült, és az anno is elképzelt, ám akkor meg nem valósult pompájukban tudják megmutatni ezeket a dalokat.
A Celebratum CD-n is megjelent, s így kerek, oda lehet tenni a polcra a többi mellé. Annak pedig, aki még sosem hallotta ezt az öntörvényű csapatot, itt a remek alkalom, hogy belekóstoljon a De Facto mézédes melódiáiba, sodró erejű dark rockjába.
