A Dawn To Fear címmel tavaly ősszel egy új albummal jelentkezett a post-metal vonal egyik ász csapata, a svéd Cult Of Luna, a lemez kapcsán pedig Milán Péter készített interjút Johannes Persson gitáros/énekes-sel. Az interjú eredetileg a HammerWorld magazin decemberi / januári számában jelent meg.

A Metal Blade kiadóhoz szerződött brigád 2013-ban adta ki a Vertikal című lemezét, 2016-ban pedig Julie Christmas énekesnővel készítették el a Mariner lemezt.

www.facebook.com/cultoflunamusic

Aligha kell megerősíteni, hogy az 1998-ban alakult svéd Cult Of Luna a 21. századi extrém zenei színtér egyik legjelentősebb zenekara. A sokszor csak post-metalként aposztrofált csapatban a hardcore, a sludge metal, a doom, az ambient-hangtájak, és más hatások olyan egyedi színben és folyamatosan változva, formálódva jelennek meg, hogy ez a progresszív megközelítés egyedülálló a teljes zenei palettát tekintve. A Cult Of Luna komoly diszkográfiája tavaly ősszel egy új darabbal gazdagodott; az A Dawn To Fear album 2019 egyik legkomolyabb megjelenése volt.


Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, a ’90-es évek második felére, amikor megszületett a Cult Of Luna? A zenei klíma, az egyes tagok zenei háttere, bármi, ami lényeges lehet…

„Annak idején először egy Eclipse nevű zenekarban játszottam, azt hiszem, 1996-at írtunk. Felvettünk néhány 7”-es kislemezt és pár számot egy válogatásra. Aztán jöttek a tagcserék. Annak idején a San Diego-i hardcore színtér hatott ránk, olyan zenekarok, mint a Swing Kids vagy az Unbroken. Később olyan amerikai bandák kezdtek érdekelni, amelyek a hardcore felől érkeztek, de új utak felé indultak el, de akár egy olyan német zenekart is említhetek, mint az Acme. Ez egy elég erőszakos, kaotikus zene, de emellett sok black metalt is hallgattam. Vagyis a zenei irányvonal kissé kezdett megváltozni. A végén kiderült, hogy annyi tagcserénk volt, hogy már nem volt eredeti zenész az Eclipse-ben. Fel is oszlottunk. Akkoriban Klas Rydberg volt az énekes, én pedig valami új dologba akartam belefogni. Amit elkezdtünk, azt már nem tudtuk tovább folytatni.

Kapcsolatba kerültem Magnus Lindberggel a szomszédos városból. Magnus dobolt, de zenét is írt, ismert egy Erik Olófsson nevű fickót, aki aztán az első Cult Of Luna demón basszusozott. Miután felvettük az első demót, történt néhány tagcsere. Akkor már elektronikus zenékkel is elkezdtünk foglalkozni, és Magnus volt az egyetlen, aki értett is hozzá. Egy másik városból szereztünk egy dobost, Skellefteåból, és ezzel kialakult az első valódi felállásunk. A fele tagság Umeå, a másik fele Skellefteå városából. Később, 1999-ben volt ez, játszottunk egy kisebb fesztiválon, ahol látott minket egy angol fickó, akinek volt egy Rage Of Achilles nevű kiadója. Megkérdezte, hogy felvennénk-e egy mini-albumot a kiadója számára. Látott minket ezen a fesztiválon. Kaptunk némi pénzt, mi pedig felvettünk egy teljes lemezt. Ezt egy 7”-es kislemez követte a Hydra Head-nél. Ez volt tehát a kezdet. A lemez jó kritikákat kapott, kapcsolatba léptünk az Earache-kel. Onnantól kezdve pedig rendszeresen adtunk ki albumokat.”



A 90-es években olyan csapatok révén, mint a Neurosis, az Isis, a súlyos zenék egy teljesen más megközelítése született meg. A játékstílus, a dalszerkezetek, a hangulat merőben eltér a ’80-as évek metaljától: a gyakran filmzenei atmoszféra, a nagy terek, hangképek stb. Mit gondoltál e hangzásokról akkoriban, és mit mondanál erről most?

„Nem igazán tudom, mi nem voltunk ennek a részesei akkoriban. Nem könnyű mindezt elmagyarázni, de olyan ambícióim voltak, hogy egy olyan zenekart hozzak létre, amely nagyobb, mint maga a zene. Az első elképzelésem az volt a Cult Of Luna kapcsán, hogy teljesen anonim legyen a tagság, leplekben fogunk játszani, ahogyan azt a Sunn O))) teszi; hogy senki se tudja, hogy kik a voltaképpeni zenészek. Emlékszem, hogy a Neurosist egy barátom révén ismertem meg Stockholmban. Akkor hallottam először a Neurosist, ‘Ó, istenem’, ez volt a reakcióm, még egy zenekar, amely hasonló dolgot játszik, ráadásul sokkal jobbak, mint mi.”



Melyik lemezt hallottad?

„A Through Silver In Blood-ot.”

Igazi klasszikus…

„Igen. Tehát kiderült, hogy van még egy hasonló elképzelésekkel dolgozó zenekar, csak lényegesen jobb. Néhány évvel később az Isist is megismertem, vagyis kiderült, hogy vannak rokonlelkek az Atlanti-óceán túlpartján. Ugyanakkor annyira nem tartottam lépést az egész színtérrel. A 2000 évek első évtizedének közepén aztán jött a nagy robbanás az efféle zenekarok körül. Felfedeztem olyan csapatokat, mint a Mogwai, a Sigur Rós és ezek is inspiráltak engem. Ez egy hosszú utazás. Először, amikor az ember zenélni kezd, kopírozni kezd más zenekarokat, de egy idő után, amikor megtanulsz zenét írni, ez eltűnik, mert rátalálsz a saját utadra, a magad dalszerzői világára, arra, ahogyan a zeneírást végzed. Egy idő után már nem gondolkozol ezen, csak játszol. És ez már jó ideje így is működik.”

A Cult Of Luna szeret együttműködni, projektekben részt venni más zenészekkel. Az egyik legérdekesebb ilyen eset a 2016-os Mariner albumon valósult meg, amelyen az amerikai énekesnő, Julie Christmas énekelt. Annak idején sok szó esett erről a lemezről, de röviden beszélnél az album születésének körülményeiről? Hogy találkoztál az énekesnővel?

„Julie-t a zenekarai, a Made Out Of Babies és a Battle Of Mice révén már ismertem, a szólólemeze pedig egészen fantasztikus, nagy rajongója vagyok. Miután kiadtuk a Vertikal lemezt, egy olyan időszak jött el, amikor tudtam, hogy nem fogunk élőben játszani, tartani akartunk egy néhány éves szünetet, azonban a zeneírást szándékomban állt folytatni. Julie-val akkor vettem fel a kapcsolatot, amikor a saját fesztiválunk, a Beyond The Redshift kurátorai voltunk Londonban. Onnantól kezdve folyamatosan kommunikáltunk, és én álltam elő az ötlettel, hogy létrehozhatnánk valamit közösen. Először írtunk egy számot, hogy lássuk, működik-e az ügy, és végül egy egész album született. Ezt követően elkezdtük koncertezni az anyaggal. Ez a gyors történet.”

A Cult Of Luna utolsó sorlemeze a Vertikal volt 2013-ban. Miként vélekedsz az albumról ennyi év elteltével?

„Összeszedettek voltunk. Volt egy ötletünk, amit meg is valósítottunk, és amíg hűek vagyunk ahhoz ez elképzeléshez, amit az elején kitűztünk magunk elé, addig ez azt jelenti, hogy összeszedettek vagyunk, ez a kulcsszó, és akkor én boldog vagyok. Régóta nem hallgattam már a lemezt, de az album az, ami, büszke vagyok rá. A Vertikal megjelenésekor már öt év telt el az utolsó album óta, és a lehető legjobb lemezzel kellett visszatérnünk.”

Az új lemez A Dawn To Fear címmel jelent meg. Az albumhoz tartozó promóciós szövegben olvastam, hogy ez egy időigényes folyamat eredménye volt. Nyilván nem könnyű mindezt röviden összefoglalni, mégis, miként írnád le azt a munkamenetet, melynek során megszületett a lemez?

„Ami a dalszerzés folyamatát illeti, ez attól függ, hogy mit értesz ez alatt. Számomra ez egy elég hosszú ideig tartó periódus. Mivel mindannyian más városokban élünk, mire találkozunk, addigra már majdhogynem kész dalokkal kell rendelkeznünk. Maguknak a daloknak a megírása eltartott egy ideig, de aztán összejöttünk néhány hétvégére, hogy összerakjuk a számokat, majd Norvégiában vettük fel őket.”

CULT OF LUNA – A Dawn To Fear (a 2019-es album)

A zene minden súlyosságával együtt is fogós dallamok, gitárrészek hallhatók a lemez dalaiban. Feltételezem, hogy nem lehet könnyű igazán memorizálható dallamokkal előállni csak úgy… Inkább spontán módon történik?

„Igen, ez nehéz feladat. Valóban spontán módon zajlik. Másképp nem is volna lehetséges. Azt nehéz elérni abban a zenében, amit mi játszunk, hogy ne váljon unalmassá. A dalokban mindig sok minden történik; lehetnek az alapok, a billentyűsök, a gitárok, az ének, de valaminek meg kell ragadnia a hallgatót. Örülök, hogy te is észrevetted ezeket a részeket. Sokat dolgozom ezeken az elemeken, a dallamokon, hogy a számok saját identitással rendelkezzenek.”

Az album hangzása természetes, organikus, megvan a kellő egyensúly a hangszerek között, tán jobban, mint korábban. Az A Dawn To Fear a norvégiai Ocean Sound Recordings stúdióban készült. Milyen volt a stúdiómunka ezúttal?

„A probléma az, hogy a Somewhere Along The Highway óta más városokban élünk. Amikor végre összegyűlünk a lemezfelvételre, egyik helyen felvesszük az alapokat, aztán átmegyünk egy másikba, hogy befejezzük a lemezt. A gitárokat például felvesszük az egyik stúdióban, a többi hangszert egy másikban, ez alkalommal viszont egyetlen stúdióban dolgoztunk, mindent együtt vettünk fel. Ha valakinek támadt egy ötlete, ha valaki meg akart változtatni valamit, meg tudtuk beszélni. Ez egy természetesebb módszer volt.”



Akkor most csapatmunka zajlott…

„Ó, igen, kollektív munka zajlott, sokkal inkább, mint bármelyik másik lemezen.”

Akkor ez akár új tapasztalatként is felfogható?

„Nem új, mert korábban is volt erre példa, viszont már jó tíz éve nem dolgoztunk így.”

Kifejező az album címe. Mi ez a hajnal, amely félelemre ad okot? Mit tudnál mondani a szövegekről?

„Ami ezt a konkrét mondatot illeti, azokról a dolgokról szól, amelyeken nem tudsz változtatni, ám előbb vagy utóbb be fognak következni. Még ha normális, kielégítő életet is élsz, sok borzalmas élménynek leszel kitéve. Például el fogod temetni a szüleidet, a szeretteid megbetegednek, meghalnak. Ez a bizonyos hajnal azt jelképezi, hogy vannak olyan napok, amelyeket nem szeretnék megtapasztalni. Az ember szereti élvezni a pillanatot, szeretek a gyerekeimmel lenni, tudom, hogy a szüleim élnek, jó életem van és effélék, de vannak olyan hajnalok, amelyeket már nem annyira szeretek. Tudom, hogy meg fogom őket tapasztalni, de nem akarom. Azonban nem tehetsz semmit, nem akadályozhatod meg, hogy felkeljen a Nap.”

Ennek akkor köze van a sorshoz?

„Én nem hiszek a sorsban, olyan értelemben, hogy a dolgok előre elrendeltettek. Arról van szó, hogy akár tetszik, akár nem, a dolgok meg fognak történni veled, és lesznek ezek között szörnyű élmények is. Ez inkább olyasmi, ami arra emlékeztet, hogy értékeljem az életet.”

CULT OF LUNA – The Silent Man (a 2019-es A Dawn To Fear albumhoz)

A Cult Of Luna szívesen használ absztrakt képeket a lemezborítókhoz. Mit jelent vagy jelképez az új albumon látható kerekded illusztráció?

„A borító Erik Olófsson munkája, aki sokáig a gitárosunk volt. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit fejez ki az album, hogy miről szól. Kipróbáltunk néhány ötletet, amelyek senkinek sem tetszettek. Ez a kép olyan, mint egy Rorschach-teszt, ha ismered ezt a tesztet. Ahogyan értelmezed a képet, amit látsz benne, az sokat elárul arról, hogy milyen vagy. Számomra ez olyan, mint egy fa, vagy egy félbevágott fa, egy csonk. De sok egyéb dologra is hasonlít, úgyhogy lehetnek még értelmezési lehetőségek.”



Talán érdekes lesz a kérdés, de ami az éneket illeti a Cult Of Luna kapcsán, nem egyszer hallottam negatív megjegyzéseket. Engem egyáltalán nem zavar az extrém ének, de vannak, akik szerint a kifinomult zenét lerontja a durva ordítás. Mit gondolsz erről? Nem gondoltál még arra, hogy kipróbáld a dallamos éneket?

„Nem. Miért tenném? Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de sok más zenekar is van, amelyeket hallgathatnak.”

A Cult Of Luna hat zenészt tömörít, nagyobb a tagság a megszokottnál. Nem okoz problémákat ez a felállás, amikor a számok összerakásáról van szó, vagy más kérdésekről? Gyakoriak a viták a zenekaron belül?

„Abban értelemben nem beszélnék vitákról, amikor dühösek az emberek. De természetesen megvan a magunk véleménye, megvitatunk dolgokat. Leginkább arról van szó, hogy mindannyian jól érezzük magunkat egymással, és tudjuk, hogy mindenki a legjobbat hozza ki magából. Mindenkinek megvan a maga helye, és mindenkinek megvan a joga, hogy a véleményét előadja.”



Lehet, hogy furcsa lesz a kérdés, de mit gondolsz a ‘post’ jelenségről, arról az előtagról, amit sok súlyosabb hangzású 21. századi zenekar megkap? Beleértve a Cult Of Lunát is. Persze, ha egyáltalán van ennek számodra bármi jelentősége…

„Nem igazán tudom, hogy mit mondjak. Nem az én dolgom, hogy bármit definiáljak. Az én dolgom az, hogy zenét írjak. Ahogyan neveznek bennünket, úgy neveznek. Kezdetben hardcore-nak tituláltak bennünket, az újságírók ebbe a kategóriába próbáltak betenni minket. Értem, mi az a post-metal és hogy milyen zenekarokat társítanak hozzá, tehát nem arról van szó, hogy nem tudom, inkább arról, hogy nem érdekel.”



A legtöbb zenész nem szereti a kategorizálást…

„Nem arról van szó, hogy nem szeretem, hanem arról, hogy nem érdekel. Részemről az emberek annak hívnak bennünket, aminek akarnak, a zene ettől még ugyanaz marad.”

A Cult Of Luna kedveli a kísérletezést. Milyen lépések várhatók a jövőben, vannak esetleg elképzelések?

„Fogalmam sincs, nem tudom. Meglátjuk. Szeretek új szempontokat felvetni, új módszereket, ami nem könnyű egy régóta létező zenekarban. Nehéz a zene számára új utakat találni, de érezni akarom, hogy előrehaladunk. Számomra ez a legfontosabb.”