Írország metalszíntere nem szenved hiányt black/death bandákban, ezek közé tartozik a 2015-ben Dublinban alakult Coscradh. Hallottam a négyes korábbi kisebb kiadványait is, de az első komolyabb megmérettetés idén készült el Nahanagan Stadial címmel. A tavalyi Mesradh Machae kislemez még csak az előszele volt, annak, ami idén várható. Ez az album nem egy könnyed nyáresti pihenés.

Rettentően zajos hangzású black/death albumról van szó, ahol edzett fülekre lesz szükség ahhoz, hogy a szakadatlanul záporozó lángoló kátránygombócok közepette kihámozzuk azt, hogy a harci kürtökkel mit is akar mondani nekünk ez a végítélet hangján megszólaló kvartett.

Ciarán Ó Críódáin és Jason Keane pusztító rifftébolyt zúdít a hallgató nyakába, s ezt a sivító szólóörvények, gitárgerjesztések rendkívül extrémmé, sőt kivételesen őrültté teszik. Valahol döbbenetes az a teljességgel megzabolázhatatlannak tűnő kakofónia, amit elszabadít a négyes. Hick O Aodha bőgős, valamint Karl Leavey ritmusalapjai jelölik ki e heves támadások alapjait. Amikor elkezdődik egy új tétel, akkor kivehetők a gitártémák, de az idő előrehaladtával egyre jobban beleveszik a maga keltette káoszba a Coscradh legénysége. A két mikrofon-közelben lévő gitáros hanggyilkolásai, hörgései, elnyújtott sikolyai hátborzongatóak.  

Az írek hosszú tételeiben olykor megfigyelhető, hogy az alapok old school death/black bázisok, azonban a tálalás, a zajvolumen, a rémséges hangzás pusztító összképpé tömörül. Nem túlzok, hogy akár a zenei extrémitás újradefiniálásának is nevezhető a Coscradh albuma, de hogy a black/death mezőny java részét lenyeli, megemészti, majd komposztálja, az biztos.