Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / 10
Ha egyszer összeállítok egy all time top 100-as lemezlistát (már régóta tervezem), akkor a Coroner életművének legalább a fele rajta lesz ezen a listán. Nehezemre esik úgymond objektíven nyilatkozni a csapatról, nagy kedvenc, nem is kell ezt tovább ragozni. A ’80-as években, kis túlzással, minden lemez felért egy-egy újabb kultúrsokkal – műfajok, hangzások születésének tanújaként –, de a Coroner bemutatkozó albuma, az R.I.P. ezen élményfolyamon át is külön fejezetet nyitott magának a thrash metal irányzatnak és az én személyes, zenével kapcsolatos képem vonatkozásában is. Nem akarok ötoldalas recenziót írni, minden albumot külön dédelgetni, de a Punishment For Decadence, a No More Color, a Mental Vortex, a Grin mind-mind olyan lemezek, amelyek nélkül nem tartanám teljesnek az életet. Amikor feloszlottak, nagy veszteségként éltem meg, de 1995-ben még érkezett egy ajándék a Coroner című tartalmas válogatás/gyűjteményes album formájában. Tommy Vetterli gitárvarázsló nem sokkal később belépett a Kreatorbe, én pedig lassan belenyugodtam abba, hogy a valaha volt egyik legcsodálatosabb zenekar végérvényesen a múlté, de legalább hallgathatom a hat lemezt.
Amikor bő tíz évvel ezelőtt megneszeltem, hogy a frissiben újjáalakult Coroner fellép a cseh Masters Of Metalon, nem voltam rest kizarándokolni, s pár évvel később a Brutal Assaulton is volt szerencsém a trióhoz. A hármas egy poszton megváltozott, ugyanis Marquis Marky/Markus Edelmann csak pár évig tartott társaival az újjáéledést követően. Utódja Diego Rapacchietti minden téren jó választás volt, de nem lehetett kérdés, hogy egy ilyen szintű zenekarba csak fölényes tudással rendelkező játékos léphet be. Rapacchietti koncerteken már bizonyított, s a Dissonance Theory tucatnyi meghallgatásán túl mondhatom, immáron lemezen is.
Minden kedvelt és feloszlott zenekar visszatérő teljesítményétől „fázok” egy kicsit, de a Coroner esetében egy hang azt súgta, hogy itt nem lesz gond. Nem tévedett a hang. Egy-két meghallgatás után hasonlóan voltam a Dissonance Theory anyagával, mint tíz évvel ezelőtt az At The Gates (Tompa, nyugodj békében!) At War With Reality visszatérésével, amit fokozatosan szerettem meg, bár elsőre sem tartottam rossznak. A Coroner albumot eleve nagy várakozással indítottam el, az erényei lassan kezdtek kibontakozni, és ez a kiteljesedés most is tart, valahányszor meghallgatom e mágikus trió új albumát. Miután kissé tisztult a kép, kezdtek ötletek, dalrészletek ismerősnek tűnni, megállapítottam, hogy a zenekar valószínűleg – bár az ilyesmi sokszor nem tudatos – mindegyik korszakát igyekezett lefedni, feleleveníteni. Legalábbis Tommy témái felidézik a korai albumok riffzáporait éppúgy, mint a Mental Vortex „megfontoltabb” riff-építkezéseit, rafinált szerkezeteit, és a Grin atmoszferikusabb, egyszerűbb világa is előkerül. Fontos azonban kihangsúlyoznom, hogy szó nincs nosztalgiáról, merő múltidézésről, bárminek a felmelegítéséről, a régi klasszikusok mába való átmentéséről. Ami a Dissonance Theory albumon hallható, ezen az Oxymoron bevezetővel együtt tízszámos művön, az maga az alkotás annak legszebb mivoltában. Vetterliben olyan szinten izzott a kreativitás tüze, hogy ilyen visszatérést nagy valószínűséggel senki más nem lenne képes produkálni. A riffek között sem találok nemhogy tölteléket, de egyetlen gyengébb részletet sem, amikor meg elkezd szólózni (mellesleg a Grin album Serpent Moves dalában van a legkedvesebb gitárszólóm), ott nem bajlódnék a jellemzéssel.
Kisebb momentumok, egy-egy riff, vagy dallam visszautal valamelyik klasszikus album egyes részletére, de ezeket mint jópofa kapcsolódásokat fogom fel; folytonosságot egy páratlanul zseniális zenekar múltja és jelene között. A dalsorrendet úgy állította össze a zenekar, valamint az egyes számok is úgy épülnek fel, hogy nem egyszer szikár, tűéles, igazi Coroner-ízű riffelés után egy hangulatosabb rész következik. Szándékosan nem akarok számcímeket idézni, mert kivétel nélkül mindet fel kellene sorolnom. Egyetlen szerényebb nívójú sincs köztük. Megvannak a lassabb, doomos riffek, a hosszan elnyúló atmoszferikus gitártémák, amelyek mint tenger húzódnak a szélrózsa minden irányába, és természetesen az izzó, vad, ám kontrollált, gyors riffelés is.
A Coroner már az R.I.P. megjelenésekor maga mögött hagyta a komplett thrash-színteret zeneiség terén, s minden egyes lemezzel bizonyították elképesztő képességeiket. Ron Royce/Ronald Broder bőgője és Diego Rapacchietti dobolása képezi azt a robusztus talapzatot, amelyre Vetterli felépítheti a Coroner szerzeményeit. Rapacchietti dobolása új szintre vitte el a Coroner zenéjét, ezt a szintet tán még elődje sem múlta volna felül. A hangzás a kihagyott évtizedek ellenére tökéletesen beleillik a svájciak fejlődési ívébe. Metszően éles, talán leginkább a Mental Vortex vonalához hasonlítható, de annál „sűrűbb”, töményebb, és az „élessége” ellenére nyersebbnek is tűnik. A töménység abból is adódhat, hogy egyes dalokban kis színesítések hallhatók, amelyek feldúsítják az adott részt. A produceri munkálatokat maga Tommy látta el.
A Coroner hangzásának maximális egyediségében mindig kiemelt szerepe volt a frontember Ron agresszív hangjának, amivel dallamokat nem nagyon hozott, most sem hoz, és amivel sokan annak idején nem tudtak mit kezdeni. A Coroner egyszerre súlyos és sötét tónusú, kőkemény és kifinomult művészmetaljára Ron hangja terít egy olyan fekete leplet, ami a Dissonance Theory anyagára is jellemző.
A Coroner visszatérő albuma felülmúlta várakozásaimat, egyúttal jelzi, hogy ha a géniusz valóban géniusz, akkor az soha nem fog kihunyni. Élmény minden ízében, minden pillanatában, minden hangjában.
„A Dissonance Theory egy 21. századi Coroner. 33 év hallgatás után nem jöhetsz azzal, hogy hol hagytad abba… Bár határozottan Coroner, de nem a múlt leporolása, hanem egy új fejezet – remélem hosszú lesz!”
– Kánya Ferenc / 10
„Gyanúsan az év lemeze.”
– Kiss Gábor / 10
„Több évtizedes kihagyás után úgy tértek vissza ezzel a bődületesen erős anyaggal, mintha leállás helyett mindig is itt lettek volna. Nem retrós, nem poros, nem önismétlő, ellenben sziporkázó ötletek tárházát felvonultató – brilliáns album, az év egyik legjobbja.”
– Schmidt Péter / 10
„Na, ÍGY kell visszatérni! Megjött a Coroner és mindenki popperét rojtosra rugdossa!”
– Szénégető Richárd / 10
„Nagyon erős visszatérés. Pengén szól, talán jobban is kivehetők az összetett témák, mint valaha. Mintha dallamból is több lenne (ha nem is épp énekben). Jól érzékelhető, hogy nélkülük nem lett volna Gojira, meglehet, Meshuggah sem.”
– Uzseka Norbert / 10
„Időnként szüksége van a világnak egy Coroner-albumra, hogy rádöbbenjen, még mindig vannak értékteremtő zenekarok. A technikás thrash olyan művészi szintű megtestesülése ez az album, amire csak nagyon ritkán van példa. Egy zenei mérföldkő, amit egyszerűen muszáj zsinórmértékként értelmezni, ha eligazodjunk a ránk zúdúló teménytelen mennyiségű zajban.”
– Gyuricza Ferenc / 9
„Így visszatérni, ennyi év után… óriási!”
– Pintér Miklós / 9
„Na, ez már igen! Ilyen egy tökéletes technikai bemutató! Amikor a zenészek nem esnek át a ló túloldalára, hanem úgy vonultatják fel a műfaj legkülönlegesebb dolgait (szó szerint szinte az összeset!), hogy közben mégis könnyen befogadható, kerek egész dalokat szállítanak le nekünk! Tökéletes visszatérés!”
– Zubor Olly / 9
„Nagyon vártam az új Coronert! Biztos, hogy egy ilyen életművet folytatni óriási izgalommal és nyomással jár egyszerre. Az első korszakhoz képest azért nem maradéktalanul meggyőző teljesítmény ez, de az új Dark Angeltől boldogan lehúzok egy pontot a javukra, haha!”
– Gáti Viktor / 8
„Ezer éve nyomják. Némi szünettel. A svájci intellektuális thrasherek kissé terjengősen fogalmaznak, öt perc alatt nem tudják abbahagyni. Vannak érdekes, lendületes, máskor elgondolkodtató pillanatai, de a jellegtelenül hörgő ének sokat ront az összhatáson.”
– Cselőtei László / 6
