A finnek agresszivitás, extrémitás terén mindig szerettek egy lépéssel a többiek előtt járni. A Helsinkiben működő Concrete Winds igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy öregbítse Finnország hírnevét e vonatkozásban. A csapat két tagja olyan hordákban mutatta meg képességeit, mint a Vorum és a Degial, de a Concrete Winds-zel igyekeznek minden korábbi próbálkozást elhomályosítani.

Szerényen a zenekar nevét viseli a sorrendben a harmadik album, ami méltó folytatása a 2019-es Primitive Force és 2021-es Nerve Butcherer lemezeknek. A játékidő most sem hosszú, 25 perc, azonban ennyi idő alatt is megteszik, ami tőlük telik az idegek felgöngyölítésében, feldolgozásában. Kaotikus death/black-rohamokat indítanak 2-3 percben, de a konkrét riffeket sokszor nehéz kivenni Jonatan Johansson folyamatos acsargása és a „tekerős” vijjogó gitárszólók miatt. A korai Morbid Angel-demók lehetnek irányadók a finnek zajcsapásai hallatán, s még inkább a Peter Helmkamp-vezette egykori Angelcorpse, de a két évvel ezelőtt másodjára is feloszlott holland Inquisitor neve is eszembe jutott. Ugyanakkor a Concrete Winds duója a saját puskaporos hordóján ül, azt gyújtják be minden egyes harci himnuszukkal.

Megfigyelhető, hogy a riffelés mellett a gitárokat pőre zajcsiholásra is használják, az említett káosz-szólók mellett egyéb beteg hangokat is kifacsar a hangszerből Johansson. Nem kevésbé a torkából. Érdekes módon a zajos játékstílus ellenére a hangzás nem átláthatatlan, leginkább a csapat mániákus játéka folytán válik egy idő után idegtépővé. Johansson társa, Mikko Josefsson számos tempót elővesz: a középtempójú menetelésektől a thrash-es ütemeken át a blastbeatekig terjed a skála. De bármit is üssön, a legnagyobbat a tüskés, brutális, örvényszerű összkép üti a hallgatón.