Kiadó: Deformeathing Production / Írta: Kánya Ferenc / 8
A Christ Agony neve a lengyel extrém metal színtér egyik állandó pontja – bár ez a pont az élvonalnak nem volt része soha. A zenekart 1990-ben alapította Cezary ‘Cezar’ Augustynowicz gitáros, később gitáros-énekes. A Christ Agony hivatalosan zenekarként működik, de gyakorlatilag mindig is Cezar egyszemélyes víziója volt. Ő a projektgazda, a fő dalszerző és az egyetlen állandó tag a kezdetek óta. A zenekar körül gyakran cserélődtek a zenészek, különösen a dobos poszton – a basszust Cezar „megoldotta“, ha kellett. Több felsőbb ligában játszó lengyel muzsikus is megfordult Cezar mellett, de ennek közvetlen pozitív hatása soha nem volt a Christ Agony karrierjére.
Lengyelország a ’90-es évektől kezdve különösen termékeny talajnak bizonyult a sötét extrém metal számára, nemzetközi porondra is kinőttek innen olyan bandák, mint a Vader, a Behemoth, a Hate vagy a Decapitated. A black-death underground is több generáció rajongóit meg tudta szólítani a lengyen színen a ’90-es évektől napjainkig, olyan bandák által, mint a Pandemonium, az Azarath, a Stillborn, a Hell United vagy a Devilpriest például, tényleg a teljesség igénye nélkül.
A műfajt évtizedeken keresztül szolgáló Christ Agony ebben a közegben a sötét, hangulati irányt képviseli jó ideje. Diszkográfiájuk széttartó, de következetes: a bemutatkozó Unholyunion (1993) és a melodikusabb Daemoonseth (1994) még a korai black-death elegy nyersességét hordozzák, míg a Moonlight és a Darkside már visszafogottabb, atmoszférikusabb, néhol doomba hajló irányt vesz. A kétezres évek után a projekt hosszabb szünetekkel, névváltoztatással (Union), majd visszatéréssel folytatódott.
Az új album, a mindössze hat tételt tartalmazó Anthems is egy hosszabb szünet, kilenc év után jelent meg. Nem próbál új korszakot nyitni. Zeneileg halad tovább a legutóbbi Legacy lemez által kijelölt úton, tematikailag viszont elszakad attól, egy rituális narratív térbe helyezi mindazt, amit a zenekar eddig képviselt. A cím beszédes, valószínűleg már a lassú és súlyos, Celtic Frost-szerű hangulatot ébresztő, himnikus Empire of Twilight is rávilágít, miért ez a cím. Népi vagy szertartásos hangszerek alkalmazására ritkán van példa Christ Agony albumokon, ezért is különleges a sámándobbal kísért búgósíp hipnotikus, „lebegtető“ hatású hangja és a háttérben megbúvó templomi orgona hangszín a Throne of Eternal Silence-ben. Ez az emelkedett szellem az összes dalnak sajátja, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a tételek a szimbolikus sötétség és a transzcendencia himnuszaiként szólaljanak meg. A Behemoth O Father vagy Deathless Sun című darabjaival rokon Rites of the Black Sun a saját, külön drámai hangkollázs keretével egyfajta kiemelést is kap az album hangulati ívében, amit a lassú, sötét, flamenco-ihletésű technikákat alkalmazó, de liturgikus kontextusú akusztikus gitárral bevezetett, monumentális Nocturnal Dominion teljesít ki. Vagy… inkább lezár.
Jó anyag, engem nagyon be tud húzni ez a fajta sötét atmoszféra. Egyik-másik tétel instrumentális változatban is kerek, értelmezhető darab volna. Gondolkodtam, hogy hová tudnám helyezni ezt a lemezt. A lengyel szcénának a közös gyökerek vagy a hasonló modor által releváns rétegeibe kár, a hangulatai miatt meg inkább olyan alkotások mellé tenném, mint a Nightbringer Apocalypse Sunja, a The Ruins of Beverast Exuvia lemeze vagy a Psychic Death az Acherontastól. Az Anthems nem egy forradalmi munka, de nem is trendkövető. Ha nem a felfokozott tempókat vagy a pőre brutalitást keresed az ilyen fajta muzsikában, hanem a strukturált megfogalmazást a sötét tudásra, spirituális utazásokra, hermetikus filozófiákra, élet-halál kérdésére vagy bármire, és nem zavar, ha egy ilyen munka inkább belső monológ, mint manifesztáció, akkor hallgasd meg az Anthems dalait. Nem fog meggyőzni, mert nem célja. Csak jelen akar lenni.
