Kiadó: Rock Stakk Records / Írta: Kánya Ferenc / 7

Big in Japan – mondja a művelt amerikai, ami nagyjából annyit tesz, hogy (valaki magy valami) Japánban híres, ugyanakkor a világ többi részén nem igazán ismerik. A magyarban ez úgy honosodott meg, hogy „bikicsunáj“, korábban pedig azt mondtuk – bölcsen –, hogy „messziről jött ember azt mond, amit akar“. Nos, ezzel a fiatal tokiói thrash alakulattal kapcsolatban részben ugyan, de inkább a magyar szólás tűnik igazabbnak, ugyanis ők Japánban sem igazán híresek – nyilván vannak persze rajongóik, ám semmi átlagon felüli dolgot nem vélek vizionálni mögöttük ezen a téren. Messziről jöttek ez tény – viszont alig akarnak mondani valamit. Szinte semmit nem találni róluk, még a kiadójuk oldalán sem, a promoterük meg inkább értékesítéssel kapcsolatos információkat osztott meg. Facebook oldaluk nincs – ezek szerint nem is léteznek. X-en vannak – ott viszont a lemezszerződés őszi örömhíre óta nem osztottak meg semmit. Mondjuk, előtte sem.

Annyit lehet róluk tudni, hogy nagyon fiatalok, a japán fővárosban alakultak a Covid után és néhány demót meg egy újságos splitet követően a február második felében kijött Slaughter in Hell az első albumuk. A promó szerint a muzsikájuk legfőbb elemei a thrash meg a grindcore intenzitása és agresszivitása. Ó, mi csalogató, ígéretes muzsika – gondoltam. Egy másik nemrég kapott japán cucc jutott eszembe. (Emlékszik valaki a The Cauterized vagy az Abysmal Dawn nevű amerikai death metal zenekarokra a század elejéről? Ott játszott egy Kosuke Hashida nevű japán gitáros, az ő saját grindeathrash magánprojektjének az új lemezébe hallgattam bele. Na, ha valami intenzív meg agresszív, az az.)

Mondjuk a Slaughter in Hell sem egy langyos anyag, de azt hiszem, nem a grindcore volt az a szó, amit kerestek. Nekem leginkább a Darkane meg Impious-féle lavinathrash ugrott be a dalokat hallva, sőt, néha inkább egy harmadik svéd banda, a sokkal kevésbé ismert, rég feloszlott modern thrasher Corporation 187 megoldásai, meg az As I Lay Dying vagy az Unearth tempósabb, rámenősebb dolgai a korai időkből, tehát inkább a metalcore bújkál itt-ott, mint a grind, de ez itt végeredményben nem oszt, nem szoroz.

Amit a messziről jött srácok közölni akarnak, az igen heves, mondhatni szenvedélyes, többé-kevésbé korszerű, de régisulisnak semmiképp nem nevezhető thrash rengeteg tempóval, mértéktartó punkrockos dallamossággal, magabiztos hangszerkezeléssel és nagyon ügyes szólókkal. Kedvenceket nem nagyon koszorúztam, de vannak erős pillanatok, sőt, váratlanul erősek is. Nem rossz anyag, ám egy jó kis „egzotikus“ underground érdekességnél azért nemigen több. Mindenesetre ha a thrash metal számodra nem egyenló a Big Fourral, akkor menj rá bátran, a neten megtalálod!

–

(A lemezismertető eredetileg a 2025. áprilisi számunkban jelent meg.)