Kiadó: Century Media / Írta: Szénégető Richárd / 10

Nyilván senkit nem lep meg a pontszámom, meg úgy eleve az, hogy az anyag nálam landolt. Elmondtam már párszor az elmúlt 25 évben, itt, a magazin hasábjain is, hogy mennyire fontos számomra ez a sokak által nem értett és mostohán kezelt zenekar. Talán ők voltak az elsők, akikért őszintén rajongani tudtam és ők azok, akik megmutatták a fényt az éjszakában. Ez egészen az előző, Carnivore lemezig töretlen volt, ott azonban kicsit fáradni éreztem a formulát és a produktum sem volt túl meggyőző. Mai napig azt a lemezt hallgatom a bandától a legkevesebbet és amikor a Psychopath kijött, szabályosan meg is ijedtem, mi lesz itt?

Nem volt rossz a Psychopath, éppen ellenkezőleg, de továbbvitte a Bloodlust és a Carnivore kicsit thrashes, slayeres világát, ami Juan Garcia csatlakozása óta erősen jelen van a Body Countban. Ez önmagában persze nem baj, csak nekem nemes egyszerűséggel hiányzik a punk a BC-ből. Na, nem a Cop Killer féle primkóság, hanem a KKK Bitch, Dr. K és hasonló, kicsit lazább, önmagát nem annyira komolyan vevő vonal. Valószínűleg full egyedül vagyok ezzel, mégis érzem, nekem ez egy kicsit kellene, hogy jobban tudjak rajongani a lemezekért is.

Viszont a Merciless esetében valami más most, mint legutóbb. Egyrészt a sound sokkal jobb, mint a Carnivore túlságosan steril és gépies hangzása, másrészt a dalokban valahogy érzem azt a fajta dühöt és hamisítatlan Ice-t karaktert, amit négy éve nem. Persze, most is van újramelegített szólónóta, a lemez végére rakott Mic Contract, ami sokkal jobban sikerült, mint az előző lemezek ilyen kísérletei. Ez igazán örömteli, mert a Carnivore-on nem is értettem, minek erőltetik még ezeket? Most azonban sikerült belőle ténylegesen egy BC-dalt formálni. A másik, menetrendszerinti feldolgozás meglepő módon a Pink Floyd örökzöld, a Comfortably Numb, ráadásul a szerző, David Gilmour közreműködésével. Nem mondom, hogy nem lepett meg, valahogy nem illett a sormintába a Suicidal Tendencies, Slayer és Motörhead után, viszont amennyire bizarr volt elsőre, annyira működik és annyira megszerettem a lemezen. Az új dalok között akad, ami nehezebben adja meg magát, van, ami azonnal ható sláger, de azt már az első hallgatások alatt egyértelműen éreztem, ez a lemez egyben is működik. Sőt, megkockáztatom, ezúttal vannak olyan darabok, mint a Do Or Die, vagy a Howard Jones énekével megerősített Live Forever, amik annyira zseniális darabok, hogy bármelyik lemezen helyet kaphattak volna és nem a B oldalon. Ugyanígy ki kell emeljem a Lying MF-t, ami sokszor már slayerebb a Slayernél, a benne lévő szóló pedig egyenesen egy költemény! Nem tudom, hogy az új korszak erősen thrashes vonala Juan Garcia érdeme-e, de az biztos, hogy most ért el a csúcsára ez a vonal. A közreműködőket általában teljesen feleslegesnek szoktam érezni a BC lemezeken, most mégsem így van. Nem csak HoJo tudott hozzátenni a dalhoz, hanem Corpsegrinder is, de legnagyobb meglepetésemre még Max Cavalera is! Sőt, az utóbbi vendégeskedésével felvett Drug Lords egyenesen a lemez egyik legjobbja lett! Bevallom, erre nem mertem volna fogadni egy lyukas ötforintosban sem.

Bárhonnan nézem, a Merciless elképesztően erős lemez lett, még akkor is, ha mélyen tisztelt és szeretett szerkesztőtársaim nem tudják megfelelően értékelni… Nekem esélyesen az év legjobb lemeze, ami ebben az elképesztő dömpingben óriási teljesítmény, viszont nagyon bíztam benne, hogy így lesz. Nagyon remélem, még egy európai kör belefér jövőre a bandának!

–

Pontozd te is az Olvasói Hangpróbán! – https://hammerworld.hu/HP/