Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 10

Az underground világától sem idegen a „hype”, a sokszor irreális mértékben felduzzasztott médiahisztéria. Az elmúlt 15 évből jó néhány bandát és lemezt tudnánk említeni, amikor mintha a globális metalsajtó egyetlen varázsütésre kezdte volna éljenezni az adott zenekart és produktumát, majd tették fel egységesen a lemezt az év végi best of-listákra. Ugyanakkor van, amikor megérdemelt a nagy tűzijáték és ünneplő kórus, miként történt és történik ez az amerikai Blood Incantation esetében.

Kisebb kiadványok sora után a Paul Riedl gitáros/énekes által vezetett kvartett voltaképpeni debütálása a 2016-os Starspawn albummal történt meg, amit a rohamosan fejlődő zenekar második lemeze, a kolosszális Hidden History Of The Human Race követett 2019-ban. Öt évvel ezelőtt mindenünnen ez az album jött velem szembe, de nem bántam, bánom, a kitűnő LP-t mindig szívesen hallgatom. Egy akkora tempóval haladó, óriás lépésekkel vágtázó csapatnál, mint a Blood Incantation, nehéz volt elképzelni, mi jöhet ezután. A zenekar ugyanakkor igyekezett tudósítani mindenkit arról, hogy hol járnak éppen művészi útjukon. A 2022-es Timewave Zero EP és a tavalyi Luminescent Bridge komoly fejvakarást váltott ki azokból, akik képtelenek belátni, hogy a riffeken túl is van élet, és egy zenekar pusztán azért, mert death metalt kezdett játszani, nem feltétlenül kell, hogy ezt magára záródó ketrecként fogja fel, és ne legyen képes mást is játszani. Igen, bizony, ugyanazon név alatt is… Riedl és társai becsületére szolgál, hogy ezt a lépést már valójában pályafutásuk elő szakaszában volt vér a pucájukban megtenni.

Nagyon vártam már a kiadás előtt álló albumot, s nem kellett csalatkoznom. Aki könnyzacskóit szárazra ürítette a Timewave Zero teljesen metalmentes ambient-anyaga és a Luminescent Bridge progresszív neo-death metalja hallatán, biztos most is szorongva, nyugtatókkal a kézben közelíti meg a Blood Incantation új albumát, készen arra, hogy további atrocitások érjék. Fogják is…

A kvartett nagyon jól tette, hogy pár éve kiadta a Timewave Zero teljesen ambient-anyagát, ugyanis ezzel sziklát görgetve az állóvízbe jelezték, hogy náluk csaknem bármire fel kell készülni. Az elmúlt évek során számos progresszív, vagy inkább progoskodó csapat lemeze kapcsán lehetett olvasni, hogy organikusnak állítottak be korántsem szervesen összeillő, különféle zenei világokból származó elemeket, azonban a Blood Incantation az Absolute Elsewhere-en igazán közel került ahhoz, hogy death metal és progresszív vagy space rock, masszív zúzás és éteri pszichedelia egymás karjaiba fonódjon.

A kiadók, mióta lemezkészítés zajlik, mindig nagy zajt csaptak a kiadványuk körül, de amikor a Century Media azt írta az új Blood Incantation kapcsán, hogy ilyet még nem hallottunk, nem voltam szkeptikus. Mihelyt megérkezett az album, optimizmusom beigazolódott. Sok zenei fúziós kísérlet bukott már meg azon, hogy az egymástól nagyon távol álló zenei részeket megpróbálták összevarrni, azonban Paul Riedl csapata nem vallott kudarcot. Természetes, hogy az ezúttal sem hosszú – 43 perces – lemezen sok death metalos részt találunk, ahol Riedl és Morris Kolontyrsky a műfaj határait ostromolja riffelésével, díszítményeivel, szólóival, kiállásaival. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a recenzióban nem lesz összehasonlítás, egyetlen más zenekarnevet sem említek). A jó death metalhoz illően megvannak a szürrealitás világát idéző gitártémák, s ezeket az Isaac Faulk/Jeff Barrett-ritmusduó komplex, ötletes játéka foglalja tág keretbe. Másrészről hallhatjuk a kísérleti rocknak, vagy experimentális death metalnak nevezhető részeket, ahol a space rock indái behatolnak a death metal áthatolhatatlannak tűnő, vastag bőre alá. A másik féltekéről nézve az „űr”-ambient-szegmensek – The Message – (Tablet II) – mentesítenek bennünket a riffréteg nyomása alól, hogy a zenekar egy másik oldalát mutassák be, s bámulatos, hogy az átmenetet gyakorlatilag nem vettük észre, mintha átaludtuk volna.

Már a Hidden History Of The Human Race legprogresszívabb részeinél is megfigyelhettük, hogy a zenekar kikacsintgat a death metal legbenső világából, ami nem azt jelenti, hogy maguk mögött akarják hagyni a zord irányzatot, inkább kirándulásokat kívánnak tenni, hogy tapasztalatokkal, tudással megrakodva térhessenek vissza a death metalhoz, tovább gazdagítva ennek világát is, még közelebb hozva egymáshoz a műfajokat. Azokat a műfajokat, amelyekről korábban senki sem gondolta volna, hogy valamikor bármi közük lehet egymáshoz. Amíg egy zseniális alkotói gárda fel nem bukkan, hogy bebizonyítsa, mindez lehetséges, addig nem is hiszi el senki.

Én most már elhiszem, ugyanis a The Message (Tablet III) szól, ahol a Blood Incantation még újabb vizekre viszi azokat, akik azt hitték, már mindent hallottak a zenében. Nem pusztán a lejátszott hangok tekintetében érdemel dicséretet ez a kivételes zenekar, hanem amiatt is, hogy bemutatta: alkotni úgy is lehet, hogy a művész a benső hangra figyel és nem a mások által egykor felállított falak mentén dolgozik. Az Absolut Elsewhere innentől kezdve mérceként szolgál a következő időszak súlyos gitárzenéi számára, és azokon is túl.

M. P. 10