Kiadó: BLKIIBLK / Írta: Szénégető Richárd / 10
Annyira szürreális, hogy megjelenik egy új Biohazard-lemez, ráadásul én írom róla a recenziót, hogy döbbenetes. Egész egyszerűen nem is értem, mi tartott ennyi ideig ezeknek az arcoknak? Oké, persze, tudom. El kellett ásni a csatabárdot, le kellett futni a az egyéb köröket (PowerFlo, RockStar PIMP, Attika 7, BillyBio, stb.), de 2022-ben aztán végre megtörtént a csoda: újra összeállt az a négyes, aki a közmegegyezéses fénykorát jelentette a bandának. Mégis, mi mehetne itt félre?
Őszintén? Semmi. Nekem a Reborn in Defiance lemezzel sem volt bajom, persze, az nem lett egy klasszikus cucc, de van rajta pár dal, amit nagyon szívesen pörgetek (Decay, Vows of Redemption, Skullcrusher). A mostaninál viszont már az első singlenél azt az agyszétbaszó energiát éreztem, amit a múltkor a Barba Negrában, amikor felléptek a Kreatorrel. Ott álltam és csak szégyelltem magam, milyen állat formában vannak ezek a „bácsik” és hogy letépik a fejemet. Nos, az első single hozta ezt a feelinget. Aztán a második is. Meg persze a harmadik is és igen, a negyedik is. Aztán egyben meghallgatva a komplett lemez is. Azon ritka esetek egyike ez, amikor elhiszem a promódumákat, miszerint újra felfedezték, mekkora öröm közösen zenélni.
Evan Seinfeld 57 éves, Billy Graziadei 56 éves – kurva dühösek a világra, mégis a lemez minden másodpercéből süt az őszinteség és az, hogy ezt a lemezt mindenféle kényszer nélkül csinálták. Itt van tizenegy új dal, elképesztően paraszt, szikár hangzással, mindenféle csili-vili modernizálás nélkül, tipikus Bio-feelinggel. Ma is legalább annyira ott van a getto rap-metal feeling, mint az a fajta agresszivitás, amit csak ők tudnak így.
A New York-i hardcore-színtér mindig is elég sokrétű volt, elég csak az alapbandákra gondolni, kis túlzással nem is hasonlítanak egymásra. Az a fajta szólómunka, amit Bobby Hambel csinál, igazi iskola és baromi jó, hogy az olyan számokban, mint a rejtélyes című S.I.T.F.O.A. is tud villantani egyet, meghatározó és megjegyezhető momentumot adva az adott dalnak. Egy-egy ilyen pillanatnál jön ki igazán az, hogy bár számomra ő A Hardcore-Gitáros, a játéka nagyon sok mindenből tevődik össze. Ugyanez igaz természetesen Danny Schulerre is, akinek dobjátéka kellően fifikás és olyan stenk van benne, amit nem lehet tanulni. Valaki vagy képes erre, vagy nem. Pontosan ez az oka annak, hogy ez a négy ember, így együtt képes erre a mágiára. Persze, alkottak más felállásban is kiváló lemezeket (Mata Leao, New World Disorder, Uncivilization), mégis az igazi őserő az így adódik össze.
Nem köntörfalazok, a Divided We Fall több mint tökéletes visszatérés, pontosan ezért remélem, ez egy újabb aktív korszak kezdete. Ha ezekben az arcokban most ennyi energia van, simán van bennük még jó tíz év, optimális esetben pedig még két-három atom lemez is. Az biztos azonban, hogy ez az év egyik csúcsteljesítménye.
„A Biohazard klasszikus felállásának visszatérése. Nem követelik vissza a helyüket, hanem átadják nekik a fiatalok. De ettől ez nem nyugger HC!”
– Kánya Ferenc / 9
„Piszok erős visszatérés! Valahogy így kell ezt csinálni!”
– Kiss Gábor / 9
„A hardcore-nál szerintem nincs őszintébb műfaj (talán a korai brit punk volt még ilyen), pláne, ha az Brooklynból jön: kevés zenekartól tudnék például jobban elfogadni egy Fuck the System című dalt, mint a Biohazardtól. Nálam ez a lemez nagyon működik!”
– Pintér Miklós / 9
„Klasszikus ízek a veteránoktól. 38 éve tolják a NYHC-t, de úgy, mintha egy perc sem telt volna el a kezdetek óta. Bírom ezt a kifogyhatatlan energiát, pedig sosem volt az én zeném.”
– Cselőtei László / 8
„Sosem voltam nagy Biohazard/NYHC-rajongó, de ez a korong az első beharangozótól fogva rántott magával. Öröm, hogy újra itt vannak a legendák!”
– Gáti Viktor / 8
„Nyers erőt tükröző, őszinte anyag egy legendás hírű zenekartól. Időutazás, hiszen mintha a karrierjük csúcspontját jelentő Urban Discipline/State Of The World Address energiáját, lendületét transzportálták volna át ezekbe a dalokba. S persze: Fuck the System!”
– Gyuricza Ferenc / 8
„Fenyegető slayeres gitártémával indít a Bio új albuma, aztán hamar váltanak át a tőlük megszokott metalos, néhol hiphopos HC-ba. A keménykedős utcaiharcos image-et most is túltolták szerintem, de objektíven nézve ez a lemez ettől még egészen jó – a törzsrajongók imádni fogják, és én is végigpörgetem majd még alkalmanként.”
– Schmidt Péter / 8
„Csak amit vársz tőlük, de azt full naftával.”
– Uzseka Norbert / 8
„A Biohazard Punishment dalát mind a mai napig a legjobb hardcore-szerzeménynek tartom. Ennek tudatában el lehet képzelni, mennyire örülök, hogy a klasszikus felállás egy új albummal ajándékozott meg bennünket. Persze, ’újabb’ Punishment már sosem fog születni, de az Urban Discipline lemez szelleme így is tökélesen átjárja a hanghordozót.”
– Zubor Olly / 8
