Kiadó: InsideOut / Írta: Gáti Viktor / 10
Négy év telt el a legutóbbi, sorrendben tízedik BTBAM-album, a Colors II óta, és most, egy Colors (I)-tematikájú budapesti fellépést követően megérkezett a legújabb opusz, a hangzatos címet viselő The Blue Nowhere. A kifejezetten hosszú, hetvenegy perces monstrumot a 2005-ös Alaska LP idején megszilárdult, ötfős tagság helyett, első ízben négyen készítették el Paul Waggonerék, ugyanis Dustie Waring gitáros halmozottan kellemetlen okokból kikerült a zenekarból. Ám, mint hallható, ez nem volt hatással a hanganyag tartalmasságára és elképesztő színvonalára.
Időbe telt, mire megkedveltem a North-Carolina-i brigádot, mi több, a maguk által is legnagyobbra tartott Colors albumot még számos lemezük keblemre szorítását követően is emésztenem kellett. Aztán egyszer csak összeállt a kép, és azon kaptam magam, hogy új kedvencet avattam, s egyre jobban magaménak érzem ezt a kacskaringós, egyszerre rendkívül súlyos és kifinomult, egyedi univerzumot, amit ez az öt srác felépített. A végső lökést a 2018-as Automata I-II albumpáros adta meg, ami egy óriási vállalásnak tűnt egy ilyen összetett zeneiséggel rendelkező csapattól, és amelyet osztatlan sikerrel abszolváltak – nemcsak számomra, de a globális visszajelzések alapján is.
Leginkább az izgatott a TBN érkezése kapcsán, hogy vajon eléggé érdekes tud-e maradni a zene, és nem bukkannak-e fel kifulladásra utaló jelek. Erre elsőként megkaptuk a Things We Tell Ourselves In The Darkot, ami már a címében őrületes, muzikálisan pedig, első benyomás alapján, egy némi zenei irányváltást tett zenekart mutatott: erőteljes, valamelyest direktnek mondható funk/fusion stílusú fő motívumok köré szerveződött a BTBAM-eszköztár, egy kimagaslóan karakteres és eltalált refrén-témával. Ez alapján mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy unalmas vagy rossz lesz az új korong.
Következőnek az Absent Thereaftert hallhattuk (megint egy zseni cím!), amely Tommy Giles Rogers énekes egyik kedvence a lemezről, és egyetértek vele abban, hogy egy esszenciális BTBAM-tétel: sűrű, bonyolult ritmizálás, éles ritmusváltások, thrash/death csépelés, váratlan, fél akusztikus, flamenco és egyéb jellegű villanások, kiállások, miközben szinte észrevétlenül építkezik a háttérben a stíluskavalkád közepette a letisztultabb, rock and roll lüktetésű etap, amelyből végtelennek tűnő izgalmak közepette bontakozik ki az újabb és újabb, kompozíció a kompozícióban jellegű részlet.
E két darab között kapott helyet a Things’ mellett egy másik, stílusában némiképp kilógó nóta, a God Terror, amely merőben más aspektusból különbözik a lemez többi részétől: egy Godflesh-hatású drone/industrial/groove szörnyeteg, tele furfangos kikacsintásokkal és egy gyönyörű Dan Brigg-bőgőtémával. A továbbiakban úgy tűnhet, BTBAM-mércével normál mederben folynak a dolgok, mi több, két rövid, fellélegző betétet is kapunk, majd jön a meglepő finálé a címadó/Beautifully Human páros képében. Előbbi a zenekar eddigi legfogósabb szerzeménye, amely szándékosan direktebb, letisztultabb megközelítésben íródott, és mindentől különbözik, amit valaha csináltak. Szokni kell, de kezd beérni nálam is. A Beautifully Human a címe alapján az előző anyagon utolsó Human Is Hellre reflektál, ám kiderült, hogy nem erről van szó. Egy szintén – alapvetően – nyugisabb darab, borzongató üzenettel: „Keresed a békés, végső helyed az életedben, amelyet most megtaláltál, és nem akarod többet elhagyni.”
Nagyon jó azok közé tartozni, akik megtaláltak egy olyan zenekart, amely legnagyobb örömükben és legnehezebb perceikben is, „egy személyben” megadja mindazt, amire zenerajongóként szükségük van. Nálam ők a Between The Buried And Me, és a The Blue Nowhere alapján úgy tűnik, még sokáig számíthatok rájuk.
(A szeptemberi digitális különszámunkban Tommy Giles Rogers-interjút is olvashatsz!)
