Richard Olsen szeret egyedül dolgozni, és ezt a Berator első, 2018-ban megjelent kétszámos demóján is bizonyította. A srác ugyanis amellett, hogy megírta a szövegeket és a dalokat, maga is játszotta fel azokat, egyedül a vokális szólamokat hagyta meg Zach Haines nevű harcostársának. A R.A.I.D.S. egyébként nem volt se előremutató, se elavult, amolyan középkategóriás black-death muzsikát tartalmazott, néhány erősebb témával megspékelve.

Az elmúlt esztendőkben aztán négytagúvá duzzadt a csapat, hiszen Zach távozása után a bőgős Tim Pearson, a gitáros Pat Clancy és a dobos Dan Klein is csatlakozott Richardhoz. Mindezek ellenére az új EP stúdiófelvételei messze nem a szokványos mederben indultak el, hiszen ha nem is teljesen egyedül, de Olsen bátyó most is a fél tagságot kihagyva fogott hozzá a munkához. A hat dal alapjait élőben, Dannel kettesben vette fel, ami máris különleges hangulatot hozott létre. Ami megdöbbentő, hogy az élő rögzítés ellenére ezek az alapok mennyire pontosak, húzósak lettek.

Később ezekre játszotta fel Tim és Pat a maga témáit, hozzájárulva egy őrült hangzáshoz, elsősorban a végeláthatatlan, sebes riffgörgetegeknek köszönhetően. Olyan megszólalást biztosítottak a szörnyként tekergő dalokhoz, mintha csak ezer hangszert szólaltattak volna meg, és mindezt tetézték azzal, hogy vokális téren is belekezdtek a hallójárataink megerőszakolásába. A hörgésekhez, ordításokhoz – Dan kivételével – mindenki hozzátette a magáét, mintha csak egy verseny keretein belül azt akarták volna eldönteni, melyikük tud a legidegesítőbb módon vokalizálni.

Az említett demóhoz képest kissé élesebb hangzás, a megfoghatatlan ritmusok, a nem éppen szokványos dalszerkezetek miatt ez az EP egyértelműen kitűnik a nagy átlagból, igaz, élvezeti értékkel csak bizonyos hangulatban rendelkezik.