Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Kánya Ferenc / 10
Ha olyan zenéket hallok, mint a Benediction, a Cancer vagy a Bolt Thrower például, mindig felül akar kerekedni bennem a meggyőződés, hogy jobban bírtam a brit death metalt, mint mondjuk a svédet vagy a floridait. Valahol egyébként a thrash és a heavy tekintetében is brit vagyok. Heavy metal banda mondjuk rettentő sok volt az esős szigeten, thrash és death metal viszonylatban viszont nem volt akkora dőzsölés. A Bay Area meg Tampa, esetleg New York egyedüli thrash és death metal volumene simán megette tízóraira a brit összterméket ugyanebben a szegmensben. Nekem viszont egy rakás kedvencem volt/van a szigetországból, és bár szerettem mind a két említett műfajt – tekintet nélkül arra, hogy honnan jönnek – a brit csapatokat valahogy, talán a punk undergroundot tükrüző hangulatuk és az intenzív, polírozatlan hangzásvilág miatt éreztem közelebb magamhoz.
Ha valamilyen joghézag alapján ismeretlen lenne a Benediction név, annyit mondanék csak róluk, hogy nem egy startupról van szó – bár ez a bevezetőből biztosan mindenkinek átment – hanem egy brit death metal veteránról, ami a ’80-as évek végén alakult, és azóta is aktív. A felállásuk sokat változott az elmúlt több, mint 35 évben. A brit death/grind szakma számos kisebb-nagyobb alakja megfordult a csapatban, a bemutatkozó anyagukban, az ikonikus Subconscious Terror lemezen például Barney Greenway hangja hallható. Az ideivel együtt kilenc teljes albumot adtak ki. A Benediction alapítói közük már csak a két dalszerző, Peter Rewinsky és Darren Brookes gitárosok tagjai a zenekarnak, illetve Dave Ingram frontember, aki a „klasszikus“ felállásban, a második albumtól volt tagja a bandának, de a ’90-es évek végétől egy évtizedre távozott, és a 2020-as, gyakorlatilag visszatérést jelentő Scriptures után ez a második új lemez vele. Érkezésével, illetve azt követően a ritmusszekció is frissült, és a komplett új felállásnak a Ravage az első stúdiós munkája.
Aki nem hallotta még a bandát, sok negatív dolgot mondhat erre a tizenegy dalra, például olyanokat, hogy régivágásúak, sőt retrospektívek, hogy sok a középtempó, hogy nincsenek szólók, satöbbi, ám azt, hogy öreges vagy poros lenne, hogy nincs benne energia vagy unalmas… azt nemigen. Na jó, a nem öregest meg az energia dolgot nyilván nem úgy értem, hogy olyan technikát, dinamikát meg hangzást fogsz tapasztalni, mint mondjuk a Thy Art Is Murder vagy a Suicide Silence dalaiban. De ez az album nem is azzal a szándékkal készült, hogy új dolgokat mutasson. Meg talán nem is a legifjabb death metal nemzedéknek, hanem a hozzám hasonló X generációsoknak. A Ravage erős folytatása a Scriptures lemeznek, és ahogyan az is, ezek a dalok is a hármas Benediction, a Transcend the Rubicon idejébe, a ’90-es évek első felébe utaztatnak vissza. Nem véletlenül. Erre az albumra már határozottan kialakult a banda stílusa és rutinja is, fontos munka volt mind a csapat, mind a műfaj életében. Nekem is az egyik kedvenc lemezem abból az időből. Korszakhatár volt a globális death metalban, és a Transcend még a régi érát képviselte. Underground punkon, grindcore-on, brit thrash metalon szocializálódott szigeti veszedelem. A Ravage abszolút adja ezt az érzést, az első másodpercétől kezdve lúdbőrzött tőle a memóriám. Olyan dalok tetszettek, amik akár a Transcenden is A oldalasok lettek volna, mint például a pattogósan nyitó A Carrion Harvest és a hasonló modorban folytató Beyond the Veil, aztán a gyors-középtempójú, súlyos riffeket cipelő Engines of War, valamint ikre, az diszkréten Celtic Frostos Crawling over Corpses, valamint a Benediction lényegét és a fent említett korszak hangulatát kiválóan megragadó, összetett, súlyos és ízlésesen dallamos címadó az anyag végén. Igazi angolszász halál metal, ahogy a legendák korában nyomták.
Az első három Benediction-albumból kettő biztos tízpontos nálam. Erre is annyit adok, de nincs ekvivalencia, azok a lemezek akkor voltak jók és úgy. Ez meg most. Azt hiszem, jó barátok leszünk.
–
(A lemezismertető eredetileg a 2025. áprilisi számunkban jelent meg.)
–
„Ó, azok a régi szép idők! Sosem felejtem el, hogy ’93 tavaszán, vállamon egy kétkazettás magnóval sétálgattunk a barátnőmmel Horányban, és a The Grand Leveller albummal riogattuk a lakosságot. Nos, az akkori barátnőm azóta (is…) a feleségem! A Ravage of Empires album dalai pedig tökéletesen felidézik a ’90-es éveket – és ezen csodás emlékeket.”
– Zubor Olly 9
„Ízig-vérig old school death metal, tényleg a régisulis módon, egy már veteránnak tekinthető brit zenekartól. Csak azt adja ez az album, ami a név alapján elvárható tőle, semmi többet. Abban viszont majdhogynem tökéletes. ”
– Gyuricza Ferenc 8
„Ha már death metal, akkor a Benediction új albuma számomra sokkal izgalmasabb, mint az Arch Enemy friss kiadványa. Keresni ugyan nem fogom, de ha a jövőben valamikor is szembejön velem a Ravage of Empires, biztosan nem fogok elugrani előle!”
– Pintér Miklós 8
„Korrekt old school death metal album korrekt old school death metal arcoktól, a ködös Albionból. Régi név a Benediction a színtéren, akiknek voltak ugyan mélypontjaik, de kitartásnak és elkötelezettségnek sosem voltak híján. Az új lemezük pedig kifejezetten izmos lett, a legjobb anyagaik egyike a teljes pályájuk tekintetében is.”
– Schmidt Péter 8
„Stabil és megbízható darálás, ami csak azért nem kap egy ponttal többet, mert hangyányit egysíkú a végére, de ez egy igenis frankó lemez!!!”
– Szénégető Richárd 8
„A Benediction is jó ideje amolyan ’örök időgép’ üzemmódban működő zenekar a (klasszikus) death metalban, tesznek a jelentősebb újításokra, ami a leghűségesebb rajongótáborra nézve garanciát jelent. Stílusában kikezdhetetlen anyag.”
– Gáti Viktor 7
„Old school death metal. Se több, se kevesebb.”
– Kiss Gábor 7
„Igazi death/thrash-veteránokról beszélünk. Zúznak is ezerrel, nem tűnnek fáradtnak. Tipikusan olyan album, amit adott pillanatban jó hallgatni, de egy perccel a befejezés után már semmire sem emlékszel. ”
– Cselőtei László 6
„Ha épp tufa, őrlő ős-death metalra van szükség, és fontos, hogy friss megjelenés legyen, akkor remek választás.”
– Uzseka Norbert 6
