Kiadó: Nuclear Blast / Írta: Gáti Viktor / 8
A Behemoth és Nergal művészete roppant ingoványos és rétegzett, tele bizarrnak vagy támadónak ható, gyakran félreértelmezhető vizuális és narratív szimbólumokkal. Nem hiszem, hogy bárki attól lenne rossz vagy éppen menő, hogy Behemothot hallgat, ahogy azt sem, hogy ez bárkinek ártana, aki a szükséges mélységben meg tudja érteni, miről szól ez a zenekar. Mindenesetre, kellő megalapozottság híján állást foglalni a csapat eszmeiségéről ugyanúgy kifogásolható dolog, mint Nergalék zenéje által felbuzdulva megsérteni valakit a hitbeli meggyőződése vagy bármi más okán.
A lengyel horda tizenharmadik stúdióalbuma, a The Shit Ov God, ahogy maga Nergal fogalmazott, „a Behemoth filozófiai esszenciájának végső, sűrített manifesztuma”. Hát, a lemezcím elsődleges jelentésével még mindig nem tudok mit kezdeni (és ezzel jó sokan vagyunk így), ugyanakkor ez a puritán és látszólag bugyuta megfogalmazás arra sarkallt, hogy még jobban a dolgok mélyére ássak. A Nergallal készült interjúk és elemzések, valamint kapcsolódó teológiai ismeretek alapján kiderül, hogy nem egyszerű „sátánista” provokációról van szó klasszikus értelemben véve (most és eddig sem), hanem vallásfilozófiai kinyilatkoztatásról, amely gnosztikus, nietzschei és luciferiánus eszmékből táplálkozik. Itt érdemes megemlíteni a „SHIt”-ként olvasható „logo” háttérjelentését: fordított kereszt + IHS, vagyis Jézus Krisztus nevének görög-latin eredetű rövidítése, visszafelé. Az eszmei referenciák taglalása jelen hasábokon helyszűke miatt csak korlátozottan lehetséges, de megéri utána olvasni.
Zeneileg a The Shit Ov God a mérföldkőnek számító Demigod előtti, konstans őrjöngésből táplálkozó anyagok utórengéseiből és az eddigi utolsó három LP teátrálisabb megközelítéséből lett összegyúrva. A számomra sikerültebb daraboknál, mint a Shadow Elite, a Lvciferaeon és a záró dalhármas nagy része, utóbbiak hatása érvényesül jobban, míg az egyenes megfogalmazású korai anyagok egy-egy villanás erejéig kerülnek fókuszba ezekben. A további alapvetően direktebb, monotonabb felépítésű tételek kevésbé fogtak meg.
A Lvciferaeon, a lemez egyik központi tétele kapott el a legjobban, mint a zenekar eddigi talán legtömörebb állásfoglalása. A cím – a „Lucifer” és „aeon” szavak összevonása – egy „új korszakot” hirdet, amelyben az ember felszabadul a dogmák uralma alól, és a vallási kötöttségektől függetlenítve magát, saját istenképét belülről formálja – Nergal Luciferre nem a gonosz szimbólumaként, hanem a tudás, fény és szabadság metaforájaként tekint, akárcsak a gnosztikus vagy luciferiánus filozófiában. Ezzel együtt továbbra is kíméletlenül vágja az arcunkba valláskritikus (és nem vallásellenes) attitűdjét: az ismétlődő refrén („If I am God / Everyone is… / If I am not / None exists!”) a transzcendens isteni hatalom radikális relativizálására utal, miközben a dalszöveg liturgikus elemekkel és mitikus alakokkal (Lucifer, Baphomet, Gehinom) kelt rituális hangulatot.
A Nomen Barbarvs kissé mosolyogtató „Abracadabra” kántáló intrójából aztán egy fordulatos, virtuóz tétel bontakozik ki, ami akár a The Satanistre is ráfért volna – az egyik legerősebb darab a lemezen, és külön öröm, hogy Inferno a korábbi szüntelen szegelés helyett jóval ötletesebben üt benne. A folytatásban az O, Venus Come! fokozza a grandiozitást, az Avgur (The Dread Vvltvre) pedig korrekt lezárása a háromtételes, emelkedett hangvételű finálénak.
A Shit Ov God címe és néhány dala mondhatni felejthető, de a lemez jelentős része méltón öregbíti a Behemoth által megtestesített extrémzenei jelenséget
–
A lemezkritika eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
–
„A Behemoth muzsikáját soha nem ideológiák, vallás (vagy ezek valamilyen oppozíciója) miatt szerettem. Ahogyan pl. a Septicflesh, a Fleshgod Apocalypse, a Rotting Christ, a Cradle Of Filth, King Diamond vagy épp a Ghost zenéjében sem a ’keményvonalas’ sátánizmust kerestem. Színpadias, ez tény. Pojácaság. Megosztó. A heavy metal alapvetően az. Ez a Behemoth-album viszont a produkció egészét tekintve megkérdőjelezhetetlen minőség, ezt akkor is így látnám, ha nem szeretném.”
– Kánya Ferenc / 9
„Nergal nem véletlenül mondta azt, ha ez lenne az utolsó albumuk, akkor büszkén halna meg… Itt aztán tényleg nincs semmi lacafaca, csak irgalmatlan black metal. Lám, úgy is lehet egy produkció hatásos, ha tulajdonképpen semmi olyat nem tartalmaz, amihez hasonlót korábban ne hallottunk volna. Ettől függetlenül – vagy éppen ezért – nagyon bízom benne, hogy ez még messze nem az utolsó Behemoth-album.”
– Zubor Olly / 9
„»Eat my flesh, drink my blood, I am the shit of God! / We are the shit of God!« Meglehetősen önkritikus, de talán nem lep meg: magamtól sosem hallgatnám! Ám így HP-s kötelezőként totál magával ragadott a maga perverz módján! Tele van érzelmekkel (de tényleg!), haraggal, fröcsögő gyűlölettel, néha bánattal. Pffff!”
– Cselőtei László / 8
„A The Satanist óta nagyjából ugyanazokat a köröket futó Behemoth ezúttal mintha jobban odafigyelt volna arra, hogy dalokat írjon zenei kinyilatkoztatások helyett. S hogy eközben a provokációtól, a konzekvens gondolatokkal való szembeállástól sem riadnak vissza? Végül is nem az volt a black metal egyik alaptézise?”
– Gyuricza Ferenc / 8
„Sosem hallgattam black metalt, azt sem tudom, illik-e még szeretni Nergalékat, de ez tulajdonképpen egészen szórakoztató.”
– Kiss Gábor / 7
„Nergal szándékosan túltolt, provokatív feltűnési viszketegsége miatt a Behemoth kapcsán sokszor épp a lényegről esik kevesebb szó a kelleténél. Márpedig a banda lemezei alapvetően nem rosszak, történetesen ez a friss eresztés is egy korrekt, bár azért nem falrengető black/death alapú extrém metal anyag.”
– Schmidt Péter / 7
„Az van, hogy a külsőségeket meg a már tényleg ostoba szintre menő sátánkodást félretéve ez egy nagyjából korrekt black anyag (némi death, thrash, power témával színezve), a lakossági fajtából. Jól hallgatható, de végig azt érzem, hogy ez produkció, egy jól összerakott, szórakoztatóipari produktum, nem művészet. Sokkal-sokkal több van ebben a zenei irányzatban, zeneileg és szövegileg is, mint amit ez az anyag megmutat.”
– Uzseka Norbert / 5
„A Behemoth szubkulturális pozícióját semennyire sem fogják csorbítani az ezerszer hallott riffek és a bölcsődés mondókák bonyolultságával vetekedő szövegek, de van egy szint, ami alá nem illik menni – itt sajnos sikerült. Nem tudom, hogy ez a lemez a rajongóknál működik-e vagy sem, de ennél talán ők is többre számítottak!”
– Pintér Miklós / 4
„Bazári giccsparádé, egyenesen nevetséges szövegekkel, egy feltűnési viszketegségben szenvedő ripacstól és zenekarától. Azért nem nulla pontot adtam rá, mert a sound jó és zeneileg is értékelhetőbb, mint az előző botrányosan hulladék lemez. Ám ettől ez még nem lesz jó.”
– Szénégető Richárd / 4
