Kiadó: 20 BUCK SPIN / Írta: MILÁN PÉTER / 8
A 2018-ban Rómában alakult Bedsore már a 2020-as Hypnagogic Hallucinations albumon sem hétköznapi módon állt a death metalhoz; nem azzal a céllal ragadtak hangszert, hogy legyártják a Death, a Suffocation vagy az Entombed újabb kópiáját, hanem kezdeni akartak valamit a bennük feszülő kreativitással, és ugyan tudták, hogy a death metal mint keret megfelelő lesz, ha a határokat át kell lépni, akkor bizony nem fognak habozni. Így is történt, az említett debütalbum a hagyaték, a korpusz tisztelete mellett sem akart senkinek a gúnyájába belebújni. Ezt a hozzáállást követték a 2022-ben megjelent spliten is (a japán Mortal Incarnation a másik csapat), ahol az olaszok egy 16 perces kompozívióval jelentkeztek. Nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy sejthető legyen: ha születik új album, az sem lesz zsáneranyag.
A Dreaming The Strife For Love olyan album, ami világossá teszi: a Bedsore négy tagja fejest ugrott az ambíciók, a kalandok szélesen elterülő, vadul kavargó óceánjába. Ez egyrészről azt jelenti, hogy a death metal határaitól még távolabbra került a zenekar, újabb téglákat vettek ki a stílusfalakból, másrészt a gyökerek között most is ott tekergődznek e durva, érdes műfaj göcsörtös támasztékai. Nemcsak Jacopo Gianmaria Pepe gitáros/frontember őrült, egészen mániákus hangráról van szó, hanem arról, hogy a hangszeres részek között is hallhatunk fenyegető riffelést, miként a Realm Of Eleuterillide gyors, szinte kaotikus black/death-felviharlásában hallhatjuk. Ugyanakkor tény, hogy a hangzás és a zene töménysége közepette a konkrét riffeket nem mindig lehet kivenni. Nem mintha feltétlenül külön kellene választani az egyes zenei részleteket.
A Bedsore új albumát az teszi különösen izgalmassá, ahogyan a ’70-es évek progresszív rockját használják, nyúlnak vissza inspirációért, s terelik közel ahhoz a közeghez, ami szintán a sajátjuk, jelesül a death metalhoz. Nem könnyű feladat, minden bizonnyal sok munka, vér, veríték, fáradság, kidobott ötletek sora vezetett el odáig, hogy ezeket a szerzeményeket véglegesnek és közszemlére tételre alkalmasnak találták. Sok olyan részletet találunk az albumon, ahol metal nem vagy csak mérsékelten van jelen, de számos olyan pontra lelünk, ahol a két világ megpróbál összefolyni és ebből valami új ízvilágot kialakítani. A Fountain Of Venus, példának okáért, az akusztikus pengetések, hangszeres részekbe való beleveszések után rendre nekilódul, hogy szabadjára engedje a lovakat, hadd száguldozzák körbe a vidéket. Jacopo egyébként 12-húros gitárt is használt a stúdióban.
Egy ilyen album elvileg azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy a zenekar két szék között a földre esik, ugyanis a nagyon kőfejű death metalosok nem tudnak mit kezdeni a szállós, lebegős, billentyűs instrumentalizációkkal, a sznob proggerek pedig nyugtatóért nyúlnak a bősz, death metalos részek és ének hallatán. A Blood Incantation példája jól megmutatja, hogy sokan képtelenek skatulyákon kívül gondolkozni, s bizonyos értelemben a Bedsore nehezebb eset, mert itt nem sok fülbemászó, megjegyezhető részt találunk. A Blood Incantation erősebb ezen a téren. Ha már zenekarneveket említek, a néhai Morbus Chrosn, és a kvázi utód, Sweven is valamelyest hasonló vizeken evez, mint a Bedsore. Annyi a különbség, hogy ez a csapat valamelyest „szétszórtabbnak” tűnik amazoknál. Kísérleti progresszív deathes metal az, amit az olaszok művelnek, de élvezetes és értékes.
