Kiadó: El Horno Producciones / Írta: Kánya Ferenc / 7

A spanyol metalszíntér nagyon aktívnak tűnik innen messziről, rengeteg bandájuk van belső piacra, jó páran közülük bekerültek az európai körforgásba is. Nekem különösen az tetszik ezen a színen, hogy a kapcsolatok, összefonódások hálózata erős és a bandák öntevékeny csoportokkal, kölcsönös támogató közösségekkel segítik egymást. Erre a madridi thrash metal bandára is egy ilyen közösség kapcsán figyeltem fel. Ez a Spanish Thrash Metal Brotherhood, amit a szín két nagy öregje, Dave Rotten és Vicente Payá indított útjára. Mindketten rengeteget tettek a műfajért ezen kívül is, nem csupán zenészként, de zeneipari szakikként is.

Az Avlak nagyon fiatal csapat, mindössze ’21-ben alakultak. Zenészei a harmincas éveik elejét tapossák. A bemutatkozó albumuk 2023-ban jelent meg, tehát a Blasphemous a második. A zenéjük lehet mondani, hogy érdekes, bár azt nem tudom meggyőződéssel kijelenteni, hogy korábban nem volt még olyan muzsika, amelyik a thrash, a death és a heavy metal bizonyos elemeinek összegyúrásával született, például ahogy hallgattam a Blasphemoust, az jutott eszembe, hogy a Vader The Beast albumán vagy a Testament Demonic lemezén is vannak határozottan ebbe az irányba mutató tételek.

A madridi négyes produkciója szimpatikus, ugyanakkor kicsit ellentmondásos a számomra. Vagy mondjuk úgy: van benne ellentmondás. Vannak olyan részek – ebből van több – ahol nagyon határozott képet mutat, viszont van néhány olyan, ahol megvillan a kiforratlanság. Nagy baj nincs, annyi csak, hogy a dalszerkezetek egyszerűbbek a műfaji szegmensben kvázi elvártnál. Azon viszont eltöprengtem, hogy amikor van a dalban szóló, akkor koncepció lehet-e a kromatikus disszonancia, azaz a lépések között szándékos a hangnemen kívüli hangok ilyen kiterjedt alkalmazása? A thrash valamilyen szinten „megbírja“ sőt, igényli is az ilyesmit, de itt már kicsit vakargatta a fülét. Elkelne egy szólógitáros a csapatban. Jorge karakteres dalokat ír, de nekem hiányoznak a dinamikus, technikás és érzelmileg is intenzív szólódarabok. Jól állnának a daloknak, másfelől a hangzás is teltebb lenne még egy gitárral.

A Blasphemous amolyan Slayer-, Sodom- meg Exodus-féle sötét, erőszakos thrash metal, felütve némi black-death életérzéssel, főleg a refrénekben pedig cseppnyi epikával meg színpadias előadásmóddal, ahogy a korai Sabbat csinálta például. Helyenként Aston hangja, hangszíne is hasonlít is Martin Walkyierre. Ha kíváncsivá tettelek, akkor bírod ezt a fajta zenét, keresd a streamet!

–

(A lemezismertető eredetileg a 2025. áprilisi számunkban jelent meg.)