Érdekesnek gondoltam ezt az albumot a kislemezen is kiadott Destroy The Machines klip után, de összességében csalódás volt. Nem mintha technikailag vagy a minőséget tekintve rossz dalok lennének rajta, csak egyvégtében olyan érzésem van a nótákat hallgatva, hogy kiürült a zsák, annyi volt az ADM-ben, amennyi a 2008-2014 között megjelent Total-Double-Triple Brutal trilógiában napvilágot látott. Ez valami más.
Ha valakinek nincs meg ez az Austrian Death Machine – végülis 10 éve jelent meg ettől a „formációtól“ lemez – akkor annyit elmondok, hogy Tim Lambesis, az As I Lay Dying frontembere fejéből pattant ki a gondolat, hogy kellene csinálni egy Terminator tematikájú egyszemélyes crossover-thrash-(metalcore) poénprojektet, ami eleinte új is volt, vicces is volt meg jó is volt. Most nem szeretnék kitérni arra, hogy Tim olyan, és miért olyan, mint a legnagyobb művész-zsenik – akiket a magánéletükben egyetlen hajszál választ el az őrülttől. Vagy az sem. Hagyjuk is ezt, térjünk vissza a Quad Brutal albumhoz.
Ez az anyag mind tematikájában, mind muzikálisan, mind a szövegek tekintetében eltávolodott, sőt, el is szakadt a Terminator koncepciótól. A zene valamivel korszerűbb metalcore-melodic deathcore cucc, a szövegek pedig leginkább a testépítés körül forognak. Csak a borító kapcsolódik a korábbi albumokhoz, de Schwarzi itt már szinte nem is Terminator, ám nem is ember, hanem… testépítő! Egy testépítő-isten, egy Arnold-Atlasz, aki egy elpusztított, gyilkológépekből préselt glóbuszt tart a vállán – azaz literálisan több tonna hiperfémmel guggol.
A zenei anyag megkomponálásába Lambesis ezúttal néhány havert is bevont az undergoundból, illetve az edzőteremből. Jó pár hangszeres és vokális közreműködő is van. Közülük néhány ismertebb: Mark MacDonald, a Mercury Switch nevű metalcore banda gitárosa a kezdetek óta ott van Lambesis mögött; Dany Lambesis, modell, testépítő, énekes, Tim harmadik feleségeként pár éve van csak jelen. Corey Walker, a deathcore-os Ov Sulfur gitárosa és Ricky Hoover testépítő, énekes ugyanebből a csapatból, valamint Angel Vivaldi gitárművész, a gitárközpontú instrumentális progresszív metalcore Malmsteenje, bár ő csupán egyetlen dalban, az első kislemezen megjelent, klipet is kapott No Pain No Gain-ben tol egy épületes szólót. Zeneileg ez a nóta a legtartalmasabb, a pusztítók közül pedig a már említett Destroy the Machines, az Everybody Pities The Weak és talán a Get Down működött valamennyire nálam, a többi sajnos semmit nem mozdított meg bennem. De legalább felfedeztem általa ezt a Vivaldi gyereket.
