A depresszív black metal külön alfaja a black metalnak, mely csapatok sokat köszönhetnek a norvég Burzumnak. Vikernes Introvertált zenéje, mizantróp karakterű lemezei, egész miliője szinte egymagában felelős a black metal ezen ágának megszületéséért. Nyilván más hatásokról is beszélhetünk, ahogyan maga a depresszív, vagy szuicid black metal is képes volt különféle irányokat venni, újabb hatásokat magába szívni, ám kétségtelen, hogy a norvég black metal, ezen belül is a Burzum munkássága megkérdőjelezhetetlen e különc zenei forma vonatkozásában.
Ilyen komor zenékkel valószínűleg nem sokan hoznák kapcsolatba Ausztráliát, pedig a déli félteke földrészén rendkívül kiterjedt black és death metal-színtér működik, és doom metalban is kiemelkedő csapataik vannak az ausztráloknak. Elég a feloszlott Disembowelment, vagy az annak kvázi utódjaként megalakult Inverloch nevét említeni. Az Austere Új-Dél-Wales-ben működött 2005 és 2011 között, majd halottaiból feltámadva 2021-ben újjáalakult – ismét egymásra talált a két bolyongó lélek, Desolate, vagyis Mitchell Keepin és Sorrow, azaz Tim Yatras.
Ez a műfaj, a depresszív black metal, nem kis mértékben annak jellegéből adódóan, lehetőséget nyújt az alibizésre, a témák elnyújtására, a repetitív pengetésekre, a hangulatfestés és az esetlegesen ezzel párosuló ötlet-, kreativitáshiány örve alatt elkövetett monoton zajkeltésre/időhúzásra, azonban ezen a vonalon is találunk olyan formációkat, amelyek lemezein hallható, hogy valós inspirációs források álltak az alkotók rendelkezésére. Az Austere ilyen zenekar.
A debütalbum 2007-ben jelent meg Withering Illusions And Desolation címmel, majd két split és egy EP következett a 2009-es To Lay Like Old Ashes című második teljes hosszúságú lemezig. Utóbbit jó párszor leforgattam, mivel mind hangulatilag, mind a zenei anyagot tekintve minőséget képvisel. Tény, hogy ehhez a zenéhez nemcsak hasonló lelki alkat, de türelem is kell, ugyanis az említett To Lay Like Old Ashes instrumentális zárótételében (Coma II) egy-két hang véghetetlennek tűnő kipengetése folyik, ami egy idő után szinte hipnotikus állapotba ringatja a hallgatót. Mindez tizennégy évvel ezelőtt történt…
Örültem, amikor hírét vettem, hogy újra aktív az Austere, ráadásul az egyik legjobb kiadó, a német Prophecy vette őket a szárnyai alá, ahol méltó otthonra lelt a duó. Ez év tavaszára kihozták a Corrosion Of Hearts című harmadik albumot. Akár szarkasztikusnak is nevezhetjük az időzítést egy olyan album kiadására, amely szétmart szívekről, elmúlásról, fájdalomról, sápatag fényekről, feledésről beszél.
Érdekes a Corrosion Of Hearts anyaga, magam sem tudom, milyennek találom a korábbi művekhez képest; mintha az impresszióim is úgy hullámzanának az album kapcsán, ahogyan ez a mélyen melankolikus zene hömpölyög. Már néhány hallgatás után feltűnt a négyszámos album monolitikus tömbszerűsége. Desolate gitárjai vízesésként zúdulnak alá, és ezt a töménységet szinte semmi sem oldja fel a játékidő 46 percén keresztül. Masszív gitárözön vonul lassú tempók hátán, s rendre hallhatjuk – ami egyben az örvényszerű black metal egyik fő vonzereje -, amint a gitárrétegek közül ki-kibontakoznak, majd hosszan elnyúlnak dallamok, melódianyalábok, és voltaképpen ezek teremtik meg az adott kompozíció hangulatát, menetét, jellegét.
Az említett tömbszerűségnek köszönhetően egységes a Corrosion Of Hearts hangulata, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy legömbölyített – egyetlen kis elem, esetleges kiszüremkedés sem lóg ki a masszív képből. Minden zenei elemet magába szippant ez a roppant vaskos hangzású, a basszusgitárt, a szintetizátorfutamokat is elnyelő black metal-gleccserfolyam. Beleértve az éneket is, ami blackes sikoly, mélyebb hörgés, és az utolsó dalban dallamos is lehet. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden az egészet kiszolgálva áramlik, gördül, sodródik tova.
Ki kell emelnem a 13 és 40 perces zárótételt, a Pale-t, ami az egyik legmonumentálisabb lassú black metal-eposz, amit jó ideje hallottam, és ez nagyban érdeme a remek gitártémáknak. A dal vége felé különösen szép, megkapó témákat játszik Desolate mélabútól csöpögő hangszerén. Sorrow pedig kimért tempókkal kíséri.
Az Austere egyszerre meg is újult és ugyanaz maradt, ami eddig is volt: a Corrosion Of Hearts akár a végidők siratózenéje is lehetne, de a duó a dalszerzés, a komponálás és a felvételek során talán meg is szabadult egy adag tehertől.
