Kiadó: Grundrecords / Írta: Szénégető Richárd / 10
Nagyon régen kezdtem már neki ennyire nehéz szívvel recenziónak. Amikor megkaptam a bandától a lemezt, majd egy napig ültem a link felett, mire el mertem indítani. Hülye vagyok, nem kérdés, de egész egyszerűen a szívem összeszorult attól, hogy tudom, ez a lemez az utolsó, amin Matyasovszki Géza játszik. Az egész csapathoz kiemelten kötődöm zeneileg, emberileg, mindenhogyan, így nagyon megrázott Géza tavalyi, váratlan halála, ez pedig rányomta a bélyegét a Never Forgetre is.
Mindig is nagyon becsültem ebben a négy csávóban, hogy nem félnek a széllel szemben hugyozni, amit ráadásul azzal még tetéznek is, hogy nem adják ki kétszer ugyanazt a lemezt. Mindig törekedtek arra, hogy a lemezeik változatosak legyenek, fejlődés legyen két anyag között. A régóta esedékes új sorlemez esetében mondták is, ezúttal még szélesebbre nyitották a műfaji ollót és ez nagyon nem csak promóduma, hanem a kőkemény valóság. Persze, már az első lemezen is bőven volt minden, de mostanra értünk el oda szerintem, hogy a csapatnál már nem kell a hatásokat keresgéljük, csak élvezni a zenét, mert olyan jó „aszfaltos”.
Már a lemezt nyitó Fatherhood belövi, mire is számíthatunk: igazi rock and rollra! Egy csomó minden eszembe jut, miközben a lemezt hallgatom, de ami többször is bevillant, az az volt, ilyen lehetne mostanában a Black Stone Cherry is akár, ha kicsit megráznák magukat és újra jó dalokat írnának! Sorra jönnek az igazi slágergyanús dalok, mint a Breathe The Air, a címadó, a When Dreams Come True, vagy az abszolút, már-már rádiós értelemben slágeres Eyes Don’t Lie. Ahogy mondani szoktam, egy igazságos világban ezt rotációban nyomná a rádió! A Farewell szűk másfél perce összeszorítja a szívemet és én kis naiv azt hittem, itt köszönünk el Gézától. Aztán amikor a lemez végén megszólalt a Lasd Goodbye, és kirázott a hideg. Éreztem, EZ az a pillanat. Ahogy a csellóval még szomorúbbá teszik a dallamot, ahogy felépítik a dalt, ahogy Karesz hangjában ott a fájdalom, a csalódottság, azt tanítani kellene. Önkéntelenül is eszembe jutott Géza után rengeteg családtagom, barátom, akik már nem lehetnek itt, ez most kicsit mindenkinek szólt. Nehéz ezután mindig újraindítani a lemezt, de muszáj, kell a lelkemnek. Ugyanis a Never Forget legnagyobb bravújra, hogy az élet és a történtek minden fájdalma ellenére bizonyítja, nincs az a gödör, amiből ne lehetne felállni és újrakezdeni. Ez a kettős érzés nagyon átüt az amúgy morózus anyagon és végül mindig azt érzem, minden keserű felhang ellenére is pozitív ez a lemez, ahogy pozitív mindig a zenekar is. És ez az, ami nagyon kincs és amit tanítani kellene!
A Never Forget egy gyakorlatilag pontozhatatlan lemez. Objektíven képtelen vagyok hallgatni, a szívem meg annyira imádja, annyira kell neki, hogy fel sem merülhet kevesebb, mint a maximum. Ám ha őszinte akarok lenni, objektíven sem adnék kevesebbet. Az Asphalt Horsemen nagyon fontos zenekar, a Never Forget pedig ennek a zenekarnak egy nagyon fontos állomása. Örülök, hogy megjelent, mert lezárva kezd egy új fejezetet, amit ugyanúgy együtt olvasunk majd. Férfimunka. Köszönöm.
