Kiadó: ROAR / Írta: Gáti Viktor / 8
Az Iced Earth legsikeresebb korszakának aranytorkú énekese, Matt Barlow, egy rövidebb ideig szintén Jon Schaffer csapatát erősített Freddie Vidales gitáros/bőgős és az újabban ismét mozgolódó prog/power/thrash metal kiválóság Nevermore nagyszerű dobosa, Van Williams által 2012-ben életre hívott Ashes Of Ares jó ideje legutóbbi nélkül működik, már amikor… A kettes és hármas albumot ugyan még Williams vendégeskedésével vették fel, jelen korong rögzítését viszont már nem vállalta az ütős, helyette a meglehetősen ismeretlen Kyle Taylor ült be a cucc mögé.
A dallista végére került Elton John-feldolgozással együtt majd’ egyórás negyedik lemez érdemi változást nem hoz zeneileg a korábbiakhoz képest, vagyis továbbra is alapvetően direkt, karcos heavy/power metal az uralkodó, rendre finom, apró ötletekkel, amelyek több helyütt szerencsésen kiemelik a kompozíciókat a középszerűségből. A feszes riffmunkát és persze Barlow dallamait dicséret illeti, a basszusgitár helyenként szintén villant párat, Van Williams jelenlétének hiánya azonban némiképp érezhető – de legalább jobban szól a dob, mint az Emperors And Foolson, az kritikán aluli volt. A legjobb dalok számomra a mozgalmas Infection Deception és a bluesosabb karakterű The Hawk And The Dove, amelynek érzelmes éle a „telefonvakuzós” líra Keep On Walkin’ reflexiójának is tekinthető. Ugyancsak muszáj megemlíteni az ökölrázós Two Gravest és a vele párba állítható From Hell He Rides single-t, elsősorban erős hangulata okán – melynek fő felelőse megint csak Matt mester.
A borító jól passzol a hanganyaghoz: mogorva, feszültséggel teli, démoni és nincs túlbonyolítva. Nekem elsőre a tech-thrash fenomén Toxik Think Thisének frontja ugrott be róla, amely nagyon hasonló témát dolgoz fel vizuálisan, habár egy kicsit más perspektívából. A hangzás viszont a fent említetteken túlmenően több ponton olyan már megint, mintha a víz alól vagy egy zárt dobozból szólna a cucc; de legalább a keverés jobban sikerült, mint legutóbb, amikor rémesen szét voltak csúszva, és értelmezhetetlen helyekre „másztak el” a hangszerek.
Közel sem makulátlan a produkció, sem művészi, sem hangtechnikai szempontból, viszont a New Messiahs ezzel együtt szerethető, a pőre előadásmód és Barlow – az idő előrehaladtával – egyre kopottasabb hangjával együtt.
„Az Ashes of Ares eddig sosem tudott felnőni nálam az Iced Earth szintjére. Ezzel a lemezzel viszont tettek egy komoly lépést hozzá.”
– Kiss Gábor / 8
„Matt Barlow még mindig az egyik kedvenc heavy metal énekesem és amíg arra várok, hogy újra egyesítség erőiket Jon Schafferrel, addig hallgatjuk a New Messiahst. Ez bivaly lemez, kicsit szegényes hangzással, de semmi nem tragikus természetesen. Ha a rajongást levonom, lehet, egy ponttal kevesebb ideálisabb lenne, de rajongom, szóval maradjon csak ennyi.”
– Szénégető Richárd / 8
„Imádom ezt a zenekarnevet és persze Matt Barlow férfias, igaz metalorgánumát. És a zene is méltó, veretes amerikai power metal. A riffek és a ritmusozás rendben van, de a szólózás lehetne erősebb. Az helyenként kifejezetten amatőr jellegű. De szerencsére nem tolják túl. ”
– Cselőtei László / 7
„Már csak Matt Barlow orgánuma és dallamai miatt is elkerülhetetlen párhuzamot vonni az Iced Earth és az Ashes Of Ares között. Ebből az összehasonlításból pedig a karcosabb dalai ellenére is vesztesként kerül ki az új zenekar. Valószínűleg annyival kevesebb ez, mint amennyit Jon Schaffer tudna hozzátenni. ”
– Gyuricza Ferenc / 7
„Az Elton John-feldolgozás (And The House Fell Down) bátor dolog, de kísérletezés helyett inkább jó minőségű hagyományőrzést hallunk. Annak nem rossz, mást kár is lenne várni tőle!”
– Pintér Miklós / 7
„Habár Matt stílusa és hangja védjegyszerű, a zene mégsem IE-jellegű túlzottan, összességében karcosabb és néhol thrashesebb itt a műsor. Korrekt US power anyag ez, bár közvetlen elődje engem jobban elkapott.”
– Schmidt Péter / 7
„Vannak itt meglepő megoldások, de a zöme inkább az, amire számítani lehetett.”
– Uzseka Norbert / 7
„Ez a lemez nekem kicsit olyan, mintha raw prog-metalt hallgatnék. Gondolom, a cél pont az volt, hogy minél élőbb, nyersebb legyen az egész anyag, mindamellett, hogy a vokális szólamokban való váratlan megoldásoktól (lásd. az egészen magas kórusokat) a spontaneitás is a jellemzői közé kerüljön.”
– Zubor Olly / 7
