Kiadó: RELAPSE / Írta: MILÁN PÉTER / 8
Az utóbbi időben metalos körökben is nagyon megy a ’80-as évek popzenéje, sőt diszkója is, bár a ’80-as évek ájult glorifikálása általános jelenség. Ebben az a roppant különös, egyben beszédes, hogy gyakorlatilag bármi előkerülhet, ha az imádott ’80-as évekről van szó, azonnal ide vele a kebelre. A nosztalgia sokak életének legfontosabb édesítőszere – ha nem az egyetlen. Veszélyes, ingoványos terep. Én a magam részéről semennyire sem élem a ’80-as évek diszkóját, popját (kivétel az ABBA), s bár kétségtelen, hogy számos jó dal született egyes igényesebb előadóktól (Ultravox, Black, Tears For Fears stb.), az olyan csapatokon, mint a Kajagoogoo, csak mosolyogni tudok. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a mai széteffektelt mainstream műanyagokhoz, rappel terhelt borzalmakhoz képest a ’80-as évek popja maga volt az aranykor. Mindez azért aktuális, mert az amerikai Arcadea zenéje jó mélyen merít a ’80-as évek popzenéjéből.
Az Arcadea legismertebb tagja Brann Dailor, a Mastodon dobosa (Brent Hinds, nyugodj békében!), aki ebben a csapatban énekesként is szerepel. Már a Mastodonban is kiderült, hogy Dailornak jó hangja van, s az Arcadea soraiban lehetősége van jó sokat énekelni. A The Exodus Of Gravity CD/LP-n tizenkét dalban élhette ki magát ezen a téren. Az Arcadea szintipoppal átszőtt retrofuturisztikus rockzenéje, annak popos vonatkozásában mindenképpen énekcentrikus, így Dailor megmutathatta képességeit.
A popos vonal eleve megköveteli a memorizálható énektémákat, s a Gilded Eye vagy a Fuzzy Planet fel is mutat ilyeneket. Az előbbi dallama különösen fülbemászó, sőt a refrén kimondottan szárnyaló. Az Arcadea másik két tagja, a Dailorhoz hasonlóan sok hangszert megszólaltató Core Atoms és João Nogueira szintetizátoros szintén kivette a részét a feladatból, nevezetesen, hogy egy egész albumnyi fogós témát kreáljanak. Nem ismerem az Arcada előéletét, igazából nem tudom, pontosan hány lemez előzte meg az idei albumot, de a The Exodus Of Gravity, melynek kimondott célja, hogy az embereket megmozgassa, táncba hívja, teljesítette a kitűzött célt.
A fent elmondottakkal, és minden pop-hasonlósággal egyetemben sem lennénk a 21. század harmadik évezredében, ha kisebb-nagyobb csavarokat nem rejtettek volna el a zenészek a szerzeményekben. Brann dobolása, ha nem is olyan őrült, mint a Mastodonban, de azért a pörgetések, ornamensek nem hiányoznak, emellett a billentyűs hangszerek dominanciája olykor ’70-es éveket idéző vad billentyűs szólókban kulminál. Hozzátenném, hogy valószínűleg az is a korszellem lenyomata, hogy a hangzás, bár nem kusza, nem annyira áttekinthető és szellős, mint a ’80-as évek kiadványaié. Fuzzy Planet… Ha van egy kis kosz, sár, zaj a témák, sorok, riffek között, azzal kitöltik az üresen maradó részeket, s emiatt egy efféle album is, ami alapvetően nem „súlyos zene”, elég tömény lesz.
Az Arcadea lemeze a maga zenei világában homogénnek tűnik, de ki lehet emelni néhány tételt, amelyek jobban megmaradnak a fejben. Valahol ez is lenne az egyik célja.
