Kiadó: LES ACTEURS DE L’OMBRE PRODUCTIONS / Írta: MILÁN PÉTER / Értékelés: 8
A francia black metal-színtér a műfaj 21. századi mozgásainak egyik leginkább figyelemre méltó hajtása. Sőt, valójában nem is egyetlen színtérről beszélünk, hiszen a black metal teljesn más hajtását képviselik az olyan beteg bandák, mint az Arkhon Infaustus, vagy a Darvulia, megint más a primitív Mütiilation és vonzáskörzete, és ezekkel szinte diametrálisan ellentétes vonalon halad a The Great Old Ones (januárban érkezik az új lemez). Azonban az egyik legaktívabb tábort azok a csapatok testesítik meg, amelyek az úgymond „hagyományőrző” vonalon haladnak. Ebből kiindulva az eme alzsánerben található bandák leginkább atmoszferikus és/vagy epikus black metalnak neveztetnek. Ezek egyike a hét év megszakítással 2007 óta működő, Franciaország déli fertályán tevékenykedő Aorlhac.
Jó dolog, ha egy művész komoly nívója a produktumokat felkaroló „mecénás” (kis túlzással) igényességre való törekvésével találkozik, s ez utóbbi a Les Acteurs De L’Ombre (röviden: LADLO) kiadóra vonatkozik. Aki ismeri a LADLO kiadványait azok fizikai valójában, tanúsíthatja, hogy valamennyi szépen kidolgozott digipak, ahol a vizuális megjelenítés igyekszik a lehető legjobban felnőni a zenéhez. Merem ezt állítani azért, mert a LADLO nem ad ki gyatra hangzóanyagot, de még a közepesen gyenge színvonalú lemez is nagyon ritka náluk. Dicséretes művészeti politika ez a borzalmas túltermelés nyomasztó jelenvalójában. A minőség vs mennyiség arányát jól „belövik”, nem adnak ki két tucat lemezt havonta, de amit elvállalnak, annak meg kell ütnie egy bizonyos mércét. Emellett a saját bandáikat támogatják, vagyis szinte csak francia csapatokkal dolgoznak – van pár kivétel, pl. a holland Wesenwille. Ennyit a kiadóról elöljáróban.
Az Aorlhac két alaptaggal rendelkezik, legalábbis akik 2007 óta a zenekar tagiai: Spellbound énekes, valamint NKS gitáros/ex-dobos. Épp idén zajlott le két tagcsere az Aorlhac soraiban, vagyis a 2021-es Pierres Brûlées albumhoz képest is változások álltak be a személyi összetétel terén. Mindez azonban kétlem, hogy nagyban befolyásolná a csapat zenéjét. Fentebb nem véletlenül említettem zenekar és kiadó harmonikus kapcsolatát, ugyanis ez év szeptemberében a LADLO újra megjelentette az Aorlhac három korábbi lemezét (a Winds-trilógiát), ráadásul exkluzív kivitelben. CD és LP egyaránt készült, én az előbbiekről tudok nyilatkozni. Nagyon szép A5-ös méretű digipak-tokban, tetszetős füzetekkel jelent meg a három lemez, melyek közül az első az Á La Croisée des Vents EP, kiegészítve az Opus 1 egyik dalával, és a 2011-es négyes spliten szereplő két számmal. A La Cité des Vents és L’Esprit des Vents albumok elég terjedelmesek önmagukban, nem kaptak bónuszfelvételt, de eredeti valójukban is kerek egészet képeznek.
Az Aorlhac azok közé a csapatok közé tartozik, amelyek ápolják szűkebb szülőföldjük kulturális, történelmi örökségét (Okcitánia), szélesebb értelemben pedig a középkorral foglalkoznak, esetleg fantasy-témákkal tarkítják a képet. Olyan zenekarokról van szó, mint a Darkenhöld, a Sühnopfer, vagy a Véhémence. Az Aorlhac az egyik legmarkánsabb közülük, értve ezalatt azt, hogy értő kézzel és szívvel vették át azt a dallamvilágot, amiben feltehetően felnőttek, s ültették át ezt a hagyyatékot az intenzív black metalba.
Akinek van ideje és energiája, érdemes egymás után meghallgatni a három albumot, ugyanis így könnyen megfigyelhető az Aorlhac zenéjében meglévő fejlődési ív. Olyan értelemben is izgalmas csapat az Aorlhac, hogy tetten érhető a lemezeiken, hogy a black metal az a közeg, a metalnak azon műfajkomplexuma, amely nagyon sokféle zenei világot képes magába integrálni. Másképp kifejezve: megfelelő elhivatottsággal, művészi sugalmazással megáldott zenészek képesek a black metalba injektálni olyan zenei elemeket, „adalékokat”, amelyek egymással mintegy reakcióba lépve egy új világ megszületését teszik lehetővé. Az Aorlhac beleillik ebbe a képbe, ugyanis a black metal alapvetően extrém hangzásképébe bevonták az okcitán vidék elemeit, az ottani népzenék dallamait, de hallhatunk olyan jellegű melódiákat is a gitártémák révén, amelyeket legtöbbször a „középkori” jelzővel illetünk.
Mint említettem, a három lemezen keresztül kirajzolódik egy kisebb fejlődési ív, aminek legkiforrottabb része a L’Esprit des Vents album. Az előző két lemezt nagyjából azonos szintűnek tekinteném a zenét, a hangzást egyként górcső alá véve. Ellenben a 2018-as album minden téren komoly lépést jelentett mind a dallamok, mind a hangszerkezelés terén. A zene jóval gyorsabb, intenzívebb lett, mint korábban, sőt, összességében azt is mondhatjuk, hogy extrémebb is, hiszen egészen elementáris erővel adják elő a franciák az atmoszferikus black-tételeket. S mindezt teszik úgy, hogy a dallamhasználat nem szenvedett csorbát; a rendkívül energikus gitárözön közepette is hallhatunk népzenében gyökeredző dallamokat, de nem vitás, hogy a kettes albumra összességében keményebb, durvább, agresszívabb lett az Aorlhac zenéje. A Mandrin, L’Enfant Perdu-ban vany egy old school black-rész is hasonlóan régi vágású, nyers thrash-riffeléssel. Mígnem visszatérünk az atmoszferikus black metal burjánzásaihoz.
Egy idő után töménynek tetszhet az Aorlhac zenéje, olyan intenzív a folyamatos gitáráradat, de épp az említett dal – Mandrin – példázza, hogy néhány váltással, melodikus rész beiktatásával, harmóniával, szólóval oldani lehet a füleket eltömítő hangözönt. Nem is beszélve arról, hogy a folyamatosan éles, kíméletlen black metalos torokkínzást végző Spellbound is megpihenhet – velünk együtt. A ritkán előforduló mélyebb hörgések szinte felüdülések a blackes károgások után.
Egy folyamatosan fejlődő, minőségi zenekar nagyon szép kivitelben megjelentetett albumait tarthatja kézben, aki beszerzi az Aorlhac újrakiadásait.
