Az Alva 2017-ben indult, de csak 2024 januárjában jelent meg első albumuk. A honi underground kipróbált, sokat látott arcai zenélnek itt, de persze megvan a saját életük, ami mellett a zenélés csak hobby lehet. S mégis azt mondom, az Alva sokkal inkább viszi tovább a grunge meg úgy a ’90-es évekbeli agyasabb rock/metal zenék vonalát, mint akár azok, akik még élnek a korszak és irányzat eredeti megalapítói közül. Nehéz elképzelni, milyen lehetne, ha Cornell, Staley, vagy akár Vedder nem válik világsztárrá, nem nyúl sosem az anyaghoz, ellenben valós, emberi, hétköznapi életet kell élnie, mindenféle problémával, nehézséggel, ami bármelyikünknek kijut. Milyen zenét írnának így, meg úgy, hogy nem kezdenek el kísérletezni, meg korosodva, de megbocsátható módon lágyabb, finomabb zenék felé fordulni, hanem maradnak a kő riffeknél. De azt hiszem, olyan lenne, mint az Alva.
És kétlem, hogy ezt direkt csinálják, egyszerűen ezt élik, ez jön belőlük. Rájöttem már, hogy minden zenei irányzat egyben nyelv is, amin azok beszélnek és zenélnek, akiknek az jön be, akik azon nőttek fel. Más nem érti, leszarozza, mert hát majd pont ebben a korban leszünk nyitottak és megértők, és ismerjük fel, hogy ami nem olyan, mint mi, azt ostobaság leostobázni. Mindegy, fő, hogy az Alvás arcokból ez jön, döbbenetes hitelességgel, és lehet, örülnének, ha nem élték volna meg mindazt a borzalmat, szart, nehézséget, amiből a dalaik születnek. Én viszont örülök, hogy megtették, hallgatóként azt adja nekem, hogy nem vagyok egyedül, hogy még bő negyvenesen is van, aki hitelesen tudja elénekelni helyettem, amit érzek.
A 9+1 számos anyagon kifejtősek a dalok, eljutnak A-ból B-be, van mondanivalójuk zeneileg is, és ennek nem kedveznek a felgyorsult zenefogyasztói szokások. Viszont ha a zenét a zenéért hallgatod, téged is le fog nyűgözni, milyen zseniálisan építkezik az Alva, milyen megtekert témákkal tudja más megvilágításba helyezni adott nóta alapriffjét vagy dallamát.
Minden dalt végig lehetne elemezni, mindbe elképesztő dolgokat tettek vagy akár rejtettek, mindnek van íve (ahogy az egész albumnak is). Hogy csak a bő 8 percével az anyag leghosszabbjának számító, utolsó (előtti) Drifting-et vegyük: vonathangokkal indul, meg zongorával, szinte misztikus akusztikus gitárral, amelyre a klasszikus zene is hatott. Aztán jön a riff, a groove, de olyan, mintha úgy tartanák, fojtanák vissza az erejét, apránként engedik szabadon, s közben beérkezik a szomorú, mégis magával vivő refrén. A gitárszóló után leáll a dal, hogy csak annál nagyobbat üssön a Non-Fictionre emlékeztetően nyers riff. Vagy mondjam inkább a Soundgarden Outshined és Rusty Cage dalait, mert azokban volt ilyen irdatlan húzás? És még ezt is tovább fokozzák, hogy Kövi Lóránt (ex-Flop) már torkaszakadtából üvölt, a dobok is varázsolnak, és mikor a végén visszatér a vonat hangja, úgy érzed, az rajtad ment át…
.
Vagy ott a lemezen két verzióban (zárásként még hosszabb, megindító szimfonikus változatban is felkerült) Garcia’s Torment, ami úgy kezdődik, mint egy reggel, de már akkor sejted, hogy valami nem stimmel, majd kibontakozik a dal egy halálos beteg emberről, akit a remény néha felemel, csak hogy aztán még jobban földhöz vágja – s aki mégis él. Itt is van fokozás, de még olyan is, amikor azt az elképesztő refrént a csúcsponton szinte Beatles-es nyugalommal adják elő, s csak aztán szabadulnak el az indulatok… Mondanám, hogy ilyen megrázó dalt nagyon ritkán hallani, de a lemez többi száma sem szerényebb. Az Out Of This Madness pl. azt önti dalba, ahogy egy gyerek látja, megéli, hogy a szülei folyton veszekednek… Vagy mit mondjak a Goddamn Friend Sabbath-os, stoneres riffjeire, vagy hogy a két nyitó dal (The Lie is… és …Me) eredetileg egy volt, és ugyanaz a szövegük, egymásra is épülnek, mégis milyen mások?! S pl. a …Me simán olyan, hogy 10 Pearl Jam rajongóból 10 boldog lenne, ha ilyen lenne az új PJ albumon.
Lóri még mindig az egyik leginkább szív-lélek énekes itthon, Szabó Attila (ex-Caught The Flow) gitáros egészen sajátos aggyal bír, tán Cornell meg Thayill tud ilyen fura, irracionális, mégis földbedöngölő vagy épp zokogásra ingerlően zseniális témákat kitalálni. Urbán Tamás basszer is nagyon érzi ezt a vonalat, s bár a lemezt nem Markó János dobolta fel, de ő is tökéletesen illik ide (s az albumot felütő ex-Ozone Mama, most P.Mobil-os Gulyás Máténak is jár a zseni jelző).
Az album vastagon szól, de a finomságai is átjönnek. Nagyon élő, organikus, meleg a hangzás, olyasmi, amit talán leginkább az Alice In Chains egyes anyagaihoz tudok hasonlítani. Mágikus lemez ez, csak kell neki egy kis valódi figyelem, hogy kibonthassa ajándékait.
