Nagyon komoly amerikai társaság vette be az Arénát november közepén: a hetedik albumát népszerűsítő Alter Bridge főzenekarként, az egyik legvagányabb frontasszonnyal kiálló Halestorm és a saját útját kitaposni igyekvő Wolfgang Van Halen vezette Mammoth WVH kíséretében érkezett.
Kissé déja vu érzésem volt az eseménnyel kapcsolatban, hiszen legutóbb szintén „negyedházra” berendezett Aréna várta az Alter Bridge-rajongókat, és egy óriási legenda (Bruce Dickinson) csemetéjével fémjelzett előzenekar (As Lions) melegítette be a bulit.
Ezúttal a 2020-ban elhunyt gitáristen Eddie Van Halen fia, Wolgang kompániája töltötte be ezt a szerepet. A Mammoth WVH nagyjából félórás műsora a 2020-as (azóta egy deluxe kiadást is megért) s/t bemutatkozó album köré épült. A koronggal a megjelenése óta nem tudtam barátságot kötni, és ezen sajnos az élő produkció sem segített. Alternatív rock (pl. Jane’s Addiction) és posztgrunge (Bush) hatásokból merítő kortárs gitárzene az övék, és bár Wolfgang színpadi jelenléte rendben volt, pár magyar szót is megtanult a siker érdekében, a húrosok is szépen tették a dolgukat, a dobos kínosan merev, lecsupaszított játéka és maguk a dalok összességében nem tudtak meggyőzni. A lassan gyülekező tömeg egy része viszont láthatóan-hallhatóan fogékony volt a több generáció számára meghatározó gitáros apuka hasonló mód tehetséges fia felállás ellenére idehaza meglehetősen ismeretlen bandára.
Lzzy Hale és a Halestorm színpadra állásakor nagyban változott a légkör a küzdőtéren és bennem egyaránt, ugyanis az orkán erejű orgánummal megáldott gitáros/énekesnő egy hatalmas üvöltéssel adta meg az alaphangot, majd a négyes belecsapott a háromnegyed órás műsorba. Az amcsi slágerrockot sodró heavy metal karcossággal nyomató, hatásos, (többségében) mégsem túlzóan fülbemászó dalok tucatjaival rendelkező banda teljesítményébe, ha akarnék, se tudnék belekötni. Minden a helyén volt: a hangzást sikerült – az est folyamán először és utoljára – patentra belőni, ami csak hab volt a tortán a maradéktalanul koncert-kompatibilis dallista és a lehengerlő zenészi teljesítmény mellett. A frontasszony egyszerre elbűvölő és meghökkentő jelenség a színpadon, alapjáraton leénekel és leüvölt szinte bárkit, nem egyszer túlteljesítve a stúdióverziót, és ha ott az ideje, a bárdot is hibátlanul kezeli. A 2004 óta stabil felállás szólógitárosa, Joe Hottinger visszafogottságához nagyszerű játék párosul, hasonlóan Josh Smith basszer/billentyűshöz. A civilben félénk kisöccs, Arejay Hale dobos a deszkákon azért be tud vadulni, hosszú évek alatt finomított látványelemekkel gazdagított játéka ugyancsak nem hagyott kívánnivalót maga után, püfölte a bőrt rendesen, de a finomságokat is szépen odatette, ahol kellett. Dobszólóját lelkesen fogadta a nagyérdemű, bár olyan nagy hűhákat azért nem mutatott benne Arejay, viszont a kb. négyszeres méretű dobverős rész jólesően megmosolyogtatott.
Gyakorlatilag minden dal ütött, még a lírai Familiar Taste Of Poison is, a legnagyobb ovációt talán a punk-rockos Love Bites (So Do I), az egyik legjobb refrénnel bíró Wicked Ways és a záró gigasláger I Miss The Misery váltotta ki. Számomra különösen élvezetes volt az élőben debütáló Mine némileg elnyújtott, lélekbe kapó középrésze, a southern ízt sem nélkülöző gitármeneteivel. Alig várom a következő találkozást!
A másfél órát játszott főattrakció Alter Bridge dolgát kétségkívül megnehezítették Lzzy-ék a pazar előadásukkal, de aligha ez volt az oka a túltolt hangerejű és torzítottságú hangzásnak, amely csak azokat nem zavarta, akiknek a fejében végig pörögtek a nóták. A műsor első fele főleg e körülmények miatt kissé döcögős volt. Bár a Spotify alapján a Silver Tongue és a This Is War kihagyhatatlannak számított az új lemezről, akárcsak a később elhangzott címadó Pawns & Kings, azért bízom benne, hogy valamelyik kikopik a Sin After Sin vagy a Fable Of The Silent Son javára. Nálam a kedvező fordulópontot az Isolation masszív riffje és felemelő refrénje jelentette középtájt, aztán jött az első korongos Burn It Down a feltűnően keveset éneklő Mark Tremontival a mikrofonnál, valamint a kihagyhatatlan Metalingus. A Kennedy/Tremonti páros által prezentált, akusztikus In Loving Memory alatt azért viszkettem kicsit, de aztán érkezett minden AB-dalok legjobbika, a libabőrös Blackbird. Nem ismerve előre a setlistet, nagyon örültem a ráadásban felcsendült Slip To The Voidnak (egyik kedvencem tőlük), a finálét pedig természetesen az együtt énekelni mindig jó Open Your Eyes jelentette.
A csapat a harmadik találkozásunk alkalmával is hozta a papírformát, bár Myles Kennedy énekes mintha – üdvözítően – többet gitározott volna, amitől még fémesebb lett az összhatás. Mark megbízhatóan pengetett, a Scott Phillips-Brian Marshall képezte ritmusszekció pedig a szokásos visszafogott modorban tette alájuk az alapot.
A színpadkép diszréten látványos, többnyire retinabarát volt, a büféket kényelmesen lehetett használni, a merch mocsok drága volt („40 eurós bolt”) de a lényeg a jó értelemben slágeres rock/metal stílusok híveit abszolút kielégítő zenei élményen volt.
