Alex Nunziati egy olasz zenész, aki a vámpírok megszállottja, a Lord Vampyr nevet használja, ilyen nevű zenekara is van, plusz egyéb társulatai. Időközben szólólemezek kiadására adta a fejét, melyeken nem black vagy gótikus metalt ad elő, hanem amerikai jellegű thrashes, HC-os heavy metalt. A 2022-es első szólóalbumát (Il mangiatore di peccati) nem hallottam, de az új ismeretében nem is fogom pótolni a „mulasztást”. Nem tudom, mi vitte rá az úriembert, hogy ebben a műfajban alkosson, de ez a lemez egymaga mutatja, hogy a thrash műfajában, egyáltalán ebben a szögelős dzsi-dzsi riffelésben már nem sok érdekeset lehet felmutatni.

A Black Space Void egy harmad- vagy inkább negyedosztályú thrash/heavy metal lemez, tele olyan riffekkel, amelyeket már 14-15 évesen sem tartottam volna túl izgalmasnak. Nunziati a ’80-as évek potyadékából, szemétdombjáról válogat, és ezekből a maradékokból, almacsutkákból, halgerincekből, csirkefejekből rakosgatja össze alulinspirált, kreativitásnak a szikráját sem felmutató, punnyadt szerzeményeit. Ráadásul nemcsak a riffek semmitmondók, de az ének is arctalan, dallamtalan kiabálás, amolyan tipikus „se hús, se hal” thrash-szövegmondás. Ehhez járul még a steril, kiherélt hangzás mint keret, de a kopott, sápadt kép ezzel lesz teljes.

Ha nagyon megengedő vagyok, néhány riff jobb a zömmel nagyon gyengékhez képest, de egyrészt nem tartom indokoltnak, hogy megengedő legyek, másrészt ezekből épp csak egy-kettő akad. Kocsmametal szerény igényűeknek.