Kiadó: Napalm Records / Írta: Szénégető Richárd / 10
Nagyon nagy bajban vagyok, minden egyes alkalommal, amikor új Alestorm-lemez készül. Napokig halogatom, hogy meghallgassam, mert rettegek, hogy az idővel megkopik a rajongás. Felvállalom, hogy nem vagyok szubjektív, akkor is, ha esetleg megint megszurkálással és torokelvágással fenyeget meg valami delikvens, mert itt landolt a tíz pont és nem valamelyik számomra sokadrangú kedvencén. De hát eleve szubjektív minden vélemény, így miért ne lehetnék felvállaltan is rajongó?
Konkrétan döbbenetes, hogy anno, amikor az első Battleheart EP-t hallottam, nem gondoltam volna, hogy ez a banda még egy híján húsz év múlva is recenzióm tárgya lesz. Persze, az akkori tagságból mára csak Chris maradt, a zene is alakult sokat, sőt, talán mára valamennyire egyedi is lett. Az előző nagylemez, a Seventh Rum of Seventh Rum és az azt követő Voyage of the Dead Marauder EP már egy betonbiztosan kikövezett út gyermekei voltak, egy zenekartól, amely lassan, de biztosan a kis klubszínpadoktól eljutott a fesztiválok headlineri pozíciójáig.
Ezúttal kapunk nyolc vadonatúj dalt, cirka 40 percben, az EP dalait nem csapták mellé, nincsen semmi alibizés, tényleg friss szerzeményekkel bontottak vitorlát. Már a nyitó Hyperion Omniriff fellövi a legszebb hagyományokat és kicsit időutazunk, nagyjából a harmadik lemez környékére, de párás szemű retrozás nélkül. Rögtön a magasba lendülnek az öklök, üt a refrén, minden itt van, amiért igazán megszerettük ezt a bandát. Ez a lendület pedig végig kitart, főleg az olyan slágerekkel, mint a Killed to Death by Piracy, Rage Of The Pentahook, Banana, de még a záró, epikus Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist is bátran ide sorolható, nem tud tévedni a banda. Nem tudom, mennyiben köszönhető a gitárok terén a szigorodás és a kiváló szólómunka Máténak, bár így, a negyedik közös lemezen akár már bele is folyhatott a dolgokba, de tény, hogy talán most a legemlékezetesebb a gitározás egy Alestorm-lemezen. Egyetlen kritikát tudok csak megfogalmazni, az pedig az, hogy Patty Gurdy kevés teret kapott, de igazából ez is inkább csak észrevétel részemról, semmint dorgálás. Valamiért azt hittem, lassacskán állandó taggá avanzsál és színesíti majd az összképet.
Nem akarom nagyon csűrni-csavarni, mert a The Thunderfist Chronicles egyértelműen önmagáért beszél, főleg annak fényében, hogy egy nagyon behatárolt stílusban alkotó zenekar a nyolcadik nagylemezén is tudott újat mutatni. Teljesen le vagyok döbbenve, hogy minden tétel él, működik, hallgattatja magát és egyetlen dolgot juttat eszembe: ugye bekerül a koncertprogramba is?
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámban jelent meg.)
„Gondolom, már mindenki kívülről fújja, hogy ez a zene nem az én világom. Ám jó arcok nyomják. Bodor Máté pedig annyira különleges tehetség, mint gitáros, hogy szinteket emel az összképen. (Ráadásul full metalhead!) Mulatni akarsz? Szereted a sört? A haverjaid is? Akkor hallgassatok Alestormot. Jó hangulat garantált, csalódás kizárva!”
– Cselőtei László / 8
„Az idők során az Alestorm sok hatást integrált a muzsikájába. Van ott a népi hangszerek, a pia és a humor között egy kis klasszikus brit metalos érzés, egy kis epikus power metalos kiállás, kis ugribugri ska, kis prüntyi chiptune, ez-az… ám ezek nélkül ma már hipp-hopp unalmas lenne a nóta. Őszintén kíváncsi voltam, hogy merre tudnak tovább lépni a Seventh Rum után. Nem léptek tovább, viszont összeszedettebbek lettek, amit csinálnak, az meg még mindig szórakoztató.”
– Kánya Ferenc / 8
„Mindig is túlzónak gondoltam ezt a koncepciót, de most valahogy egész jól működik nálam. A hangzás patent, organikus, a riffmunka gyilok.”
– Gáti Viktor / 7
„A partihimnuszok ütősek és viccesek, s a gyermeki báját is megtartották egyes daloknak, mégsem mondhatni, hogy elbohóckodták volna ezt az albumot. Zeneiség tekintetében egyértelműen szintet léptek, illetve vannak meglepő húzásaik (pl. totál Eluveitie hangulat a Stormban vagy a Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist nagyeposzi építkezése), amelyek tetszenek, illetve azt is látni vélem, hogy ezúttal hova vetették ki a banánjukat, akarom mondani horgonyukat (Electric Callboy tábor?).”
– Gyuricza Ferenc / 7
„Igazi partizene ez. Fesztiválokra tökéletes.”
– Kiss Gábor / 7
„Engem ez az album arra a Disney-sorozatra emlékeztet, amit a gyerekekkel néztünk pár éve a tévében. Két kalóz volt a főszereplő (eddig tematikusan stimmel is), komolyságát tekintve is van azonosság, felnőtteknek felhős és felhőtlen szórakozáshoz mégis inkább az Alestorm-lemezét ajánlanám (a másnap reggeli kijózanodásig). Van az a vicc, amikor Jamaicán hosszú évtizedek után elfogy a muníció és a helyiek váratlanul magukhoz térnek… Je suis Bodor Máté!”
– Pintér Miklós / 6
„Vannak Skycladet idéző részek, azoknak örülök, aztán vannak dolgok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Megesik az ilyesmi.”
– Uzseka Norbert / 6
„Szép dolog ez a kalózmetal – de nincs inkább helyette valami jó kis kalózfelvétel bármelyik régisulis death metal kedvencem ’90-es évekbeli bulijáról?”
– Zubor Olly / 6
„Nem vagyok ab ovo ellensége a folkos elemek metalba oltásának (a Falconer, a Skyclad, az Otyg jó barátaim), de az a fajta csujogatós-mulatós-vicceskedős vonal, ami az Alestormnak is sajátja, teljességgel távol áll tőlem. Sokaknak viszont ez bejön – nincs is baj ezzel, nem vagyunk egyformák. Addig jó.”
– Schmidt Péter / 4
