Kiadó: ALT Productions / Írta: Uzseka Norbert / Értékelés: 10
A szolnoki Adam 30 zenekar első és egyetlen albuma, a Játékelmélet pontosan 30 évvel ezelőtt jelent meg. Akkor csak kazettán, ám három évtized múltán gyakorlatilag ugyanaz a kiadó (a helyi zenei élet motorja, Pap Béla személyesen) kiadott belőle egy vinylverziót, méghozzá olyat, melyhez hozzácsomagolták az anyagot CD-n is. Már csak azért is, mert nem fért fel minden dal a fekete lemezre.
Anno a Játékelméletről írt kritikám volt az egyik első cikkem, ami a Hammerben megjelent. Emiatt gondolhatnék rá nosztalgiával, de az a helyzet, hogy ez az album azon, örökre beégő zenék közé tartozik nálam, amelyek akkor is elindulnak néha a fejemben, mind a mai napig, ha amúgy esetleg évekig nem veszem elő. Így nem is kellett volna, hogy meglepjen, mégis megrázó élmény volt ilyen formában is kézbe venni és meghallgatni az anyagot – megrázó, mert mai füllel is ugyanolyan érvényes. Pedig 17-19 év körüli srácok írták és játszották fel az albumot. Persze, láttunk már ilyet, a történelem és az irodalom is számos fiatal zsenit tud felmutatni. Hogy az Adam 30-at nem emlegetjük egy lapon a Kispállal, a Quimbyvel meg a szintén a ’90-es években indult/befutott, többi nagy magyar alternatív rock bandával, az alighanem annak köszönhető, hogy kb. ’95-ben feloszlott a csapat, s ment ki-ki a maga dolgára, amerre az élet vitte. Bujdosó János énekes-gitáros-dalszerző nevét azért ismerik egy páran, hiszen ő azóta számos zenekarban megfordult, s mostanság is penget az Európa Kiadóban, ill. a saját neve alatt futó, változó lélekszámú formációkban. De minden túlzás nélkül zseniális, amit ez az ember és társai létrehoztak a Játékelmélet képében.
Zeneileg azért, mert messze érdekesebb, színesebb volt, mint a hozzájuk mérten poposabb, befogadhatóbb Kispál és a többiek. Sokat merítettek a ’70-es évek progresszív rockjából, amennyiben szabadon kalandozott a zene, de nagyon is kifejező, átható módon. És annyi mindent tettek hozzá, a népzenétől a metalig. Megkockáztatom, grunge is volt ez, abban az értelemben, hogy elütött mindentől, ami addig volt. Vagy akkori hammeres szóhasználattal: agyas volt ez a zene. Váratlan, fura, meghökkentő, de nem öncélúan. Hűen a szövegekhez, melyek, ahogy mai fejjel felfogtam, mérhetetlenül nagy hatással voltak rám. Az egyszerre szépen és nyers őszinteséggel éneklő Bujdosó ugyanis verseket írt, elvont, nehezebben értelmezhető szövegeket, de nem úgy, ahogy mondjuk Lovasi a Kispálban: meg lehet ezeket fejteni, és iszonyú mélyre mennek. És mai fejjel az a legdurvább, hogy akkor, 30 éve is értettem (amit nekem mondott), akkor is iszonyat mód betaláltak, de 30 évvel később is igazak, helytállóak ezek a sorok. Nyilván van, ami már mást jelent, de úgy a külső világ, mint az ember belső világa kapcsán máig igazak. Tudom, ez sem újdonság, hiszen az ember az elmúlt években is megmaradt embernek, a világ meg jószerével mindig ki volt fordulva magából, akárhanyadszor pörgi is körül a Föld a Napot. Száz évekkel ezelőtti zenék és versek is megérintik a mai hallgatót, nincs ezen mit csodálkozni. Csak közben szól a Játékelmélet, és nézek, hogy hogy tudtak ilyet alkotni Jánosék, és hogy lehet, hogy így elkallódott ez az album?!
Úgyhogy hálás köszönet Pap Bélának, hogy előásta az anyagot, és adott neki még egy esélyt. Nincs itt semmi utólagos cicoma, remaster, újrajátszás, remix by akárki. Csak a régi, nyers, mégis egész szépen szóló anyag (a Denevér Stúdió egyik igen korai felvétele). Metal felől közelítve talán az Isten láncfűrészei című dal fog először elkapni, majd a sodró Keréksiklatás, ahol még a riffnél is súlyosabb a népzenei hatású énekrész, s aztán, apránként a többi. 1994-ben azt írtam a lemezkritikámban, hogy megelőlegezem neki a 10 pontot, most meg azt, hogy ez már mindig annyi lesz.
