A hard rock zene egyik legkarizmatikusabb hangja, az AC/DC frontembere 74 éve ezen a napon született. Bon Scott 1946. július 9-én látta meg a napvilágot a skóciai Forfarban, az anyakönyi kivonatában a Ronald Belford Scott név szerepelt.

A Highway To Hell albummal az igazi sikerekbe épp csak beleszagolt AC/DC frontembere egy szokásosan átmulatott londoni éjszakát követően egy barátja autójának hátsó ülésén aludt el, másnap, 1980. február 19-én pedig már csak a kihűlt holttestét találták meg. 33 éves volt.

Visszaemlékezésünkben a csapat korai menedzsere szólal meg.

Michael Browning menedzser 1974 novemberében vette át az AC/DC ügyeinek intézését. Browning akkoriban a Hard Rock Cafét vezette Melbourne-ben, így ismerte meg a zenekart, majd egészen 1979-ig dolgozott velük, amikor a sikerek nyomán egy komolyabb szakmai háttérrel rendelkező menedzsmentre lett szüksége a zenekarnak. Malcolm Youngék komoly viták közepette váltak meg tőle, és szerződtek át az amerikai Leber-Kreps irodához.


Milyen körülmények közt találkoztál elsőként Bonnal?

„Ez még jóval azelőtt történt, hogy csatlakozott volna az AC/DC-hez. Akkoriban még egy The Valentines nevű csapatban énekelt, egy teeny-bop csapatban, akik mókás trapézgatyákban és selyemingekben szédítették a tinilányokat. Később beszállt a Fraternitybe, ami viszont épp az ellentéte volt korábbi csapatának, ez ugyanis egy földhöz ragadt, valóságos, csaknem hippibanda volt.

Ám Bon igazi karaktere akkor mutatkozott meg a teljes valójában, amikor beszállt az AC/DC-be. Akkoriban sokan meg is lepődhettek ezen, mert a Fraternity után az AC/DC is egész más volt. Az egészen korai AC/DC-nek volt egyfajta ős-glam rockos hangulata, így a Valentines után nem lett volna ez akkora ugrás, de a Fraternity után az volt.”

Mit tudott hozzátenni Bon az akkori AC/DC-hez?

„Színpadi jelenlétet, egyéniséget – ezen a téren egyszerűen nem volt párja. De szövegíróként is a legnagyobbak közé sorolom őt, Jim Morrison és társai mellé. Bon elsősorban költő volt az én meglátásom szerint, és másodsorban énekes. Szövegei káprázatos intellektusról árulkodtak, holott nem volt egy iskolázott srác. Van egy tipikus ausztrál kifejezés a bohókás, nem hétköznapi karakterekre, a larrikin, és Bon a szövegeiben mindenki másnál jobban meg tudta jeleníti ezt a típust. A korábbi csapataiban nem mutatkozott meg az igazi személyisége, de az AC/DC rokon lelkei közt kibontakozhatott. Itt valóban önmaga lehetett.”

Sokan mondják róla, hogy olyan tudott lenni, mint egy fedélzeten elszabadult hajóágyú…

„Valóban létezett egy ilyen oldala is. Kiszámíthatatlan tudott lenni, akár veszélyes is. Egy dolgot azonban mindenképp el kell mondani róla. Az a karakter volt, aki sosem hagyja cserben az embert. Sem a barátait, sem a zenekarát. Nagyon bele tudott szaladni az éjszakába, de akármennyire is berúgott, és hidd el, ő aztán tudott egy s mást a berúgásról… Másnap ott volt a megbeszélt időben és helyen. Veszélyes életet élt, a penge élén táncolt, de végtelenül profi módon csinálta!” (nevet)



Történt-e bármilyen kísérlet arra, hogy némiképp kontrollálni lehessen a bulizását?

„Nem. Elég intelligens fickó volt ahhoz, hogy tudja, hol a határ.”

A bekövetkezett tragédiát nem is lehetett előre sejteni?

„Bon egyik kedvelt mondása volt, hogy ő biztosan nem éri meg a 40 éves kort. Ezt olyan gyakran mondogatta, hogy komolyan kellett vegyük. De mindannyian úgy értelmeztük ezt, hogy amennyiben nem volna a zenekar, biztosan csúfos véget érne az élete. Számára a zenélés, az éneklés volt a minden.”

Ha Bon kerül szóba, melyik az első sztori, ami beugrik vele kapcsolatban?

„Az apás történet, azon mindig sírva röhögtünk. Pontos részletekkel sajnos nem szolgálhatok, régen is volt már… De a lényeg az, hogy volt idő, amikor a melbourne-i kórház szülészeti osztályán két olyan nő is feküdt, akik Bontól lettek terhesek, és persze mit sem tudtak egymásról! (nevet) Ez annyira tipikus… Ő azt az életet élte, amiről énekelt. Valóságos volt.

De van egy másik sztorim is, az turnés… Glasgow-ban játszottak, az Apollo-ban, de már meg nem mondom, melyik turné volt ez. A lényeg, hogy Bon imádott kisétálni a közönség közé, de ezúttal kicsit túlzásba vitte a dolgot, és kisétált az épületből is, majd nem engedték vissza! (nevet) Ott állt az ajtóban, csatakosan, és csak a beszélőkéjének köszönhette, hogy végül visszaengedték, és a nóta közben visszakeveredhetett a színpadra. Ez is annyira jellemző volt rá…”