1997-es megalakulásával a norvég fővárosban székelő 1349 ugyan nem tartozik az ország legendás black metal-színterének szorosan vett hőskorához, ám a hozzáállást tekintve mindenképpen. A 2001-es bemutatkozó EP-vel, de főleg az első albumokkal valóságos tornádóként vették be a világ egyéb régióinak black metal-vonulatai által egyre inkább elhalványulni látszó norvég mezőnyt, s tény, a norvég pestitjárványról elnevezett formáció bivalyerős tagsága a lemezeken a rendkívüli dinamizmust, agressziót a műfajra jellemző elemi erővel mutatta be. Később jöttek a kísérletezések, a hallgatóság részéről a menetrendszerű csalódás, azonban a zenekar így is jelezte, hogy ők nem a nyájhoz, hanem a vezetőkhöz tartoznak. Másképpen: a maguk útját akarják járni akkor is, ha a norvég black metal sorsát a szívükön viselik.
Ravn, az 1349 énekes alapítója egyértelműen fogalmazott a The Wolf & The King című nyolcadik album kapcsán: nem tetszett neki, amikor a norvég black metal elkezdett hígulni, megjelentek a billentyűsöket előtérbe toló bandák, és az egész a gótikus világhoz kezdett hasonlítani. Eltűnőben volt a műfaj ridegsége, félelmetes mivolta, ami Ravn számára mindig is a legfőbb vonzerőt jelentette ebben a black metalban. Az 1349 gondolata ebből az élményből született: visszaadni a norvég black metalnak azt, ami egykor az övé volt, egyúttal a ’90-es évek első felének hangulatából előásni valamit. A kvartett a mai napig ápolja ezt a törekvést.
A tagság nagyon régóta állandó, ebben a csapatban soha nem volt divat a vándorlás, és lévén a black metal veteránjai, tudják, hogy mit akarnak megcélozni egy-egy új albummal. Az 1349 utóbbi két lemezét (Massive Cauldron Of Chaos-2014, The Infernal Pathway-2019) nem tartottam különösebben erősnek, nem is vettem elő őket a megjelenés óta, s ugyan nem állítanám, hogy a The Wolf & The King egy az egyben visszahozza a régi dicsőséget, látványos javulást hozott zenei, dalszerzési téren az említett két kiadványhoz képest.
Archaon gitáros a 38 perces albumon csaknem végig vad, izzó, dühödt riffelést vonultat fel, s ezekből nem ritkán egészen jól sikerült tételeket sikerült faragni. Néhány hangsúlyos refrénszerűséget is kikalapáltak a pokol Héphaisztoszai, például az Inferior Pathways tételében Ravn erőteljes énektémákkal rukkolt elő. Az Inner Portal néhol visszafogottabb szerzemény, melynek elején a basszusrész kisebb kísérleti élt villant fel. Amikor azonban Frost előveszi hiperintenzív dobolását, akkor Archaeon jó black-dallamokkal kelti az északi vihart. Aki ismeri az 1349 stílusát, ismét hallhatja Archaeon és a zenekar pengeéles riffelését, összjátékát. A keverés során Seidemann basszusgitárja is megkapta a neki kijáró teret, Frost dobolása pedig a mai napig mániákus. 51 évesen ilyen szinten, sebességgel, agresszivitással dobolni nem akármilyen teljesítmény.
A The Wolf & The King az alkímia területére tesz kirándulást, egy ősi tradicionális stúdium területére, nyilván Ravn sajátos értelmezésében. Az album produkciója kimondottan erős és arányos, Frost dobjai egészen brutálisak, néha már-már fékevesztettnek tűnnek, a gitár és a basszus örvényként kavarog, Ravn torka pedig forrong. Jó lemez ez a nyolcadik mű: az öreg harcosok ereiben ma is folyik az olvadt fém.
–
Hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán.
