SECRETS OF THE MOON
Black House
(LUPUS LOUNGE/PROPHECY)

Anémet Secrets Of The Moon még egy egészen más színtér szülötte: 1995-ben alakult, amikor a metal és az underground egészen más képet mutatott. Ha végignézünk a zenekar diszkográfiáján, annak is egészen másként festett az eleje és a jelene, minden bizonnyal a zenekar, főleg a két régi tag (Lars Plegge, Phil Jonas) is büszkén tekint végig a komoly életművön. Jómagam mindig elismertem a zenekar munkásságát, minden lemezt meghallgattam a maga idejében, de hosszabb távon nem igen maradtak velem. Viszont a Black House című új albummal változhat a helyzet. Folyamatosan változik a zenekar is…

A2015-ös Sun lemezen már erősen érezhetők voltak azok a tendenciák, amelyek ezen az új művön teljesedtek ki. Az a lemez nem győzött meg maradéktalanul, ám a Black House minden meghallgatással jobban tetszik. Akorai black metal-érának már rég vége, de egyrészt a németek lépcsőzetesen, fokról fokra jutottak el oda, ahol most vannak, másrészt a súlyosság nem tűnt el a zenéből, csak más formákat ölt.

Ugyan a Secrets Of The Moon a progresszív törekvéseket ápoló black metalos lemezekhez képes ma valamivel szellősebb hangzásban hisz, és a zenei részek sem olyan szerteágazók, az új album minden, csak nem könnyed. Igaz, Phil Jonas és Michael Zech gitárjai nem olyan tömények, mint korábban, a tempók is kimértek, de hangulatépítés terén jobbak, mint valaha. Már első néhány hallgatáskor megállapítottam, hogy a SOTM minden eddiginél dalcentrikusabb lett – dalközpontú, egyben, tán mondhatom, énekdallam-központú is. Én vagyok a legjobban meglepve, milyen szívesen veszem ezt a módosulást, azonban az énekdallamok elképesztően jók, s en bloc kedvemre való az egész album miliője.

Az album vonzereje számomra abban áll, hogy a dallamok ugyan fogósak, szépen megkomponáltak, ez a fogósság nem lép át abba a (számomra) vörös mezőbe, ahol már a giccsesség veszélye fenyeget.

ABlack House anyaga erősen darkos tónusú zene, inkább rockos, mint metalos. Agitárhangzás, mint írtam, szellősebb, így a gótikus rock zenekarok vonalához közelebb áll, mint a SOTM saját múltjához. Azonban a hangszerelési, stíluseltolódási tényező dacára a lemez egyes pillanatai, dalai sötétebbek, fenyegetőbbek, mint bármi, amit a csapat korábban kiadott. Pl. a Heart némi kísérleti hajlamtól sem mentes, igen komor tétel. Ugyanakkor először nem ez a kompozíció győzött meg.

Már az első hallgatások alkalmával felkaptam a fejem a He Is Here pazarul eltalált fő énekdallamára. Remek melódiák, alkonyati hangulatok, s innentől kezdve zsinórban kb. 3 szám van még hatalmas énekdallamokkal; mind a Cotard, mind a Black House hallgattatja magát remek szerkezetével, énektémáival. Az emberi hangra nagyon ráfeküdt a zenekar, ugyanis egy sor illusztris vendég szerepel a Black House-on, közülük öten énekesek. Többek kötött halljuk Thomas Holmot (Empyrium), a (Dolch) énekesnőjét, továbbá Jarboe-t és Alexander von Meilenwald-ot (The Ruins Of Beverast). Azt hiszem, ez a lista nem igényel kommentárt. Ez nem csak alibi vendégeskedés: e zenészek valamennyien emelnek az album fényén.

Jó értelemben fogós, memorizálható zene az új SOTM; dark rock mai értelmezésben, mélyen melankolikus hangulat, az elmúlás keserédes, ám nem nyomasztó gondolatai, egyfajta időtlenség. Ezt adja a 2020-as Secrets Of The Moon – mintha a jelenkori Fields Of The Nephilimet hallanám némi Killing Joke-kal megtámogatva. Mint olvasom, a kiadvány külcsíne is méltó a zenéhez. Csodás album.

M. P. 9



Az új album kapcsán egy Secrets Of The Moon interjút is találsz a júliusi-augusztusi HammerWorld magazinban.

SECRETS OF THE MOON – Black House (a 2020-as album)