Skip to content

KILL DEVIL HILL – Nincs kompromisszum

A 2010-es évek elején ígéretesen indult a korabeli sajtó által afféle szupergruppnak kikiáltott Kill Devil Hill pályája, azonban két nagylemez után mégis megrekedt a történet. A zenekar a közelmúltban végül újra lendületet vett, szeptember vége felé megjelent a harmadik albumuk, és további tervek is vannak a tarsolyukban. Minderről az erősen bőbeszédű zenekarvezetővel, Mark Zavon gitárossal sikerült egy alaposat egyeztetni.

Hosszú kihagyás, tíz év után jelent meg az új lemezetek. Ez idő alatt ráadásul a teljes ritmusszekciótok lecserélődött. Hogy került a zenekarba Johnny (J. Kelly dobos) és Matt (M. Snell basszusgitáros)? Esetleg korábbról ismertétek már egymást?
„Vinny (V. Appice ex-dobos) kilépése után Rex (R. Brown ex-basszusgitáros) javasolta, hogy próbáljuk ki Johnnyt. Ezer éve ismerték egymást, és tudta róla, hogy egyrészt megbízható, rendes arc, másrészt pedig elég hasonló stílusban dobol, mint Vinny. Úgyhogy megkerestük, és szerencsére gyorsan igent mondott, nem kellett sokat győzködnünk. Nem is csalódtunk benne, emberileg és zeneileg remekül beilleszkedett. Szóval köszi, Rex! (nevet) Matt pedig Chewey (Jason „Chewey” Bragg énekes) révén került közénk, akivel már azelőtt ismerték egymást, hogy Matt a Five Finger Death Punch tagja lett volna. Ő ugye még 2010-ben kikerült onnan, és Chewey dobta be, hogy kettejük régebbi ismeretsége okán esetleg megkereshetnénk Mattet. Ők már zenéltek együtt korábban, meg egyébként is jóban voltak, úgyhogy 2021-től vele lett végül teljes a kép. És nem csak egy remek muzsikust nyertünk a személyében, de egy olyan arcot is, akinek a praktikus dolgokat és az üzleti hátteret illetően is jó meglátásai vannak. Az új lemez felvételei már velük zajlottak, és remélem, hosszú távon is egyben marad majd ez a felállás.”

Az új albummal lényegében ott folytatjátok, ahol tíz éve abbamaradt a történet. Mennyire volt gördülékeny az alkotói munka, az eltelt hosszú idő és a tagcserék fényében?
„Hát, nem volt gyors menet, az biztos. (nevet) Tudod, az első dalvázlatok már úgy tíz éve megszülettek, és onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, elég ráérős tempóban, de folyamatosan alakultak az új zenék. 2017 környékén pörgött fel jobban a dolog, még Rex-szel is demózgattunk ezt-azt. Végül aztán annyi új téma összejött, hogy abból szinte egy további nagylemez kitelt volna. Ezen nóták egy része esélyesen napvilágot is lát majd a jövőben. De rögzítettünk pár feldolgozást is, ezek talán jövőre egy EP-n jönnek ki. Menet közben azért meglassította a folyamatot néhány történés, elsősorban Rex hezitálása és kiválása, illetve előtte a szólólemeze miatti végtelen várakozás. De én is készítettem ez idő alatt egy szólóalbumot, ami a Dave Ellefson-féle EMP Music Group színeiben jött ki. A pandémia miatt pedig újra csak be kellett húznunk a kéziféket. És más, elsősorban időegyeztetésbeli nehézségek is akadtak, például a producer Chris Collierre is várnunk kellett egy darabig, aki előttünk a Kornnal dolgozott. De összességében nem bánom, hogy így alakult, mert legalább tényleg minden részletre jutott időnk, mindent úgy tudtunk formába önteni, ahogy azt szerettük volna – nem kellett sem a zenében, sem a produkció terén semmiféle kompromisszumot kötnünk. Büszkék vagyunk a végeredményre mindannyian, ezt a többiek nevében is állíthatom.”

Nemrégiben olvastam valahol, hogy Rex igen elismerő hangon beszélt az új lemezetekről. Vajon Vinnie is hallhatta az albumot?
„Nem tudom, de remélem, adott neki egy esélyt. (nevet) Jómagam mindig kíváncsi vagyok a volt zenésztársak és az ismerős muzsikus kollégák új dolgaira, úgyhogy például a Last In Line lemezeit is ismerem, ahol Vinnie dobol mostanában. És bírom is nagyon azt a zenét, akár egy közös turnét is el tudnék velük képzelni. Vinnie jó arc, Philre (P. Soussan basszusgitáros) és Vivianre (V. Campbell gitáros) pedig már csak a korábbi dolgaik, a nagyszerű Ozzy- és Dio-lemezek miatt is felnézek. Basszus, kölyökkoromban orrvérzésig próbáltam leszedni többek között Vivian riffjeit meg szólóit, rengeteget tanultam tőle. Vinnie meg ugye a Sabbath és a Dio miatt volt mindig is nagy favorit, és óriási dolog a számomra, hogy együtt zenélhettünk. Remélem, ő is jó szívvel gondol rám, és bízom benne, hogy ha meghallgatta az új lemezünket, talán a tetszését is elnyerték a dalok.”

.
Nagyon tetszik az albumot záró Black Sabbath-feldolgozás, és külön örülök annak, hogy a Solitude képében nem egy tipikus dalt vettetek kezelésbe. Miért éppen ezt választottátok?
„Chewey állt elő a feldolgozás ötletével, méghozzá éppen a Covid miatti lezárások kellős közepén. Ez a nóta abszolút passzol az akkori bezárkózós hangulathoz, elszigetelődős életérzéshez, és amikor elküldte az első nyers énekfelvételeket, totál megpadlóztam, hogy milyen jól ráérzett erre az egész atmoszférára. Egyébként mindent, amit hallasz benne, ketten vettünk fel, méghozzá itt nálam a házi stúdiómban, amikor éppen volt egy kis lazítás a kijárási korlátozásokban. Első körben egyébként nem is kimondottan a lemezre szántuk ezt a felvételt, de aztán ahogy kezdett összeállni a kép, hogy melyik számokat tegyük fel az albumra, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel fogjuk lezárni az anyagot.”

A dalaitok többnyire elég komoly témákkal foglalkoznak, elég például a Pharmaceutical Sunshine-t vagy a You Can’t Kill Me Californiát említenem. Honnan jön az inspiráció a dalszövegek megírásához?
„A mindennapi életből, szinte mindig. Rengeteg szarság történik körülöttünk, meg szerte a világban, az utóbbi években különösen. Szóval mindig van miről írni. Ugyanakkor legyen szó bár a legsúlyosabb témákról, azért folyamatosan igyekszünk megcsillantani a reményt is. Hogy a hallgató, ha esetleg magára vagy az életére ismer egy-egy dalunkban, azt is érezze, hogy van remény, és hogy nincs egyedül az érzéseivel, a gondolataival. Chewey-val elég jól egymásra találtunk ebből a szempontból, meglehetősen hasonlóan látunk sok mindent, oda-vissza inspiráljuk egymást a szövegírás tekintetében. Ami pedig a két említett dalt illeti: a Pharmeceutical Sunshine egy nagyon komoly modernkori problémát, a gyógyszerfüggőséget, a legális szerektől való kóros függést járja körbe. Különösen itt Amerikában súlyos a helyzet, szinte mindenkinek van olyan rokona vagy ismerőse, aki többé-kevésbé áldozata ennek a dolognak. Nagyon durva, hogy napi szinten halnak meg emberek tucatjai egy olyan függőség miatt, amit gyakorlatilag maga a rendszer tart életben és támogat. Szégyenteljesen kevés szó esik minderről, ami persze érthető, ha azt vesszük, hogy a nagy gyógyszergyárak és forgalmazók micsoda őrült hasznot húznak sok szerencsétlen ember gyengeségéből, kiszolgáltatottságából. És sajnos meg is vannak az eszközeik arra, hogy mindez minél inkább szőnyeg alá legyen söpörve.
A California már egy más jellegű dal. Ez inkább afféle görbe tükör ennek az államnak és egy kicsit saját magunknak is. (nevet) Furcsán kétarcú az itteni élet, a sok napfény és csillogás mellett komoly árnyoldalai is vannak, amivel nyilván foglalkozni kell. Ugyanakkor mégis szeretünk itt élni, próbáljuk magunkat a létező problémák ellenére jól érezni. Erről a kettősségről szól ez a nóta.”

Nagyon tetszik az album megszólalása, szerintem még az első kettő hangzásán is túltesz. Mit lehet tudni a lemezfelvétel helyszíneiről és körülményeiről?
„Nos, a dobokat Johnny egy nagyon klassz helyen, a burbanki Clear Lake Studióban ütötte fel – itt remek körülmények közt lehet dolgozni, kiválóak a felszerelések, és az akusztikai viszonyok is optimálisak. A basszust Matt otthon rögzítette, én pedig a gitárrészeket itthon, a kis házi stúdiómban vettem fel. Az éneken Chewey Chris Collierrel dolgozott Las Vegasban, és a keverés meg a master is Christ dicséri. Teljesen elégedett vagyok a végeredménnyel, annak ellenére, hogy a nagy álmom azért mégiscsak az, hogy amúgy Beatles módjára egyszerre, egy helyiségben játszva, élőben rögzítsük a nótákat. Chris nagyon ügyesen összeszerkesztette mindazt, amit felvettünk és elküldtünk neki, de az igazi mégiscsak ez az old school módszer lenne. Remélhetőleg legközelebb már így tudunk dolgozni.”

.
Az első két lemezt még a Steamhammer illetve a Century Media gondozta, az új azonban a Legend Recordingsnál jött ki. Róluk korábban még nem hallottam, jól sejtem, hogy ez egy viszonylag új lemezkiadó?
„Igen, mondhatjuk. Néhány éve vannak jelen a piacon, ugyanakkor Chris Bianchi személyében egy belevaló, komoly arc vezeti a céget. Mivel elég sokat változott az üzleti modell, és a dolog még mindig mozgásban van, ezért egyelőre egy terjesztői szerződést hoztunk velük tető alá, ennél jobban nem akartuk elkötelezni magunkat. Kevesebb így rajtunk a nyomás, nincsenek szoros határidők, a különféle jogok is vita nélkül a kezünkben maradhattak, szóval nekünk ez így most megfelelőnek tűnik. Egyelőre biztatóan alakul a dolog, lelkesnek és kreatívnak tűnik a csapatuk. Az album körüli hírverés, az előzetes figyelemfelkeltés kimondottan jól sikerült, az ízelítőül korábban kihozott dalok szépen működtek, úgyhogy kíváncsian várom a továbbiakat. A vizuális körítésre is nagyon odafigyelnek, a lemezborítót például egy olyan arc készítette, aki a Slayerrel és a Panterával is dolgozott korábban. A CD is klasszul néz ki, de a vinyl különösen mutatós lesz, igaz, az csak november közepétől lesz kapható. Alig várom, hogy végre kézbe vehessem a saját, jól megérdemelt példányomat!” (nevet)

Túl vagytok a lemezmegjelenés utáni első koncerteken. Hogy sikerültek ezek a fellépések?
„Nagyon jól, szerencsére. Rögtön a megjelenés másnapján volt az első buli, ráadásul nem is akárhol, hanem a legendás hollywoodi Whisky A Go Go-ban. Akárhányszor ott játszom, az mindig borzongató érzés, már csak a hely zenetörténeti múltja miatt is. Eleve a tudat, hogy ugyanazokon a deszkákon állhatok, ahol annak idején Hendrix és a Doors, vagy később Eddie Van Halen és Randy Rhoads… Szerintem ezt nem is kell magyaráznom. (nevet) Egy csomó régi ismerősünk eljött, illetve játszottunk egy rakás új, meg korábban még elő nem adott régebbi dalt is, és ezek fogadtatására sem lehetett panasz. Másnap Las Vegasban, még egy nappal később pedig Santa Anában léptünk fel, ezek is jól sikerültek. Vegas külön jó volt abból a szempontból, hogy sok régi muzsikus cimbora is eljött, olyanok, akikkel már évek óta nem találkoztam. Egyelőre ezen a három koncerten vagyunk túl, de lesz még folytatás.”

Számomra Chewey hangja és énekstílusa az egyik fő vonzerő a Kill Devil Hill zenéjében. Tudsz arról, hogy vajon képezte-e magát tanári segítséggel is, vagy mindezt egyfajta önfejlesztéssel érte el?
„Nem tudom, hogy járt-e valaha énektanárhoz, de szerintem nem. Az viszont biztos, hogy egészen korán elkezdett énekelni és zenekarozni, tizenöt évesen már rendszeresen koncertező banda tagja volt. Kicsi Jasonnek hívták ekkoriban, nem véletlenül. (nevet) Egyébként is nagyon fiatalon csöppent bele ebbe az egészbe, a louisianai színtéren, ahonnan származik, már kis kölyökként folyton a zenekarok körül lógott, úgyhogy egy csomó mindent szerintem egyszerűen abból tanult meg, amit maga körül látott és tapasztalt. Fejben is jóval előrébb járt a kortársainál, így aztán sikerrel került el olyan csapdákat, amikbe a fiatal énekesek gyakran esnek bele. Gondolok például arra, hogy sok kezdő srác túlerőlteti magát, túlénekli a nótákat, és így kikészítik a hangszálaikat. Chewey, amióta csak ismerem, mindig tudta, hogy meddig mehet el, soha nem volt gondja azzal, hogy túlhajtotta, túlerőltette volna magát. Nagyon szeretem a hangját, a stílusát, egyértelműen ő az egyik sarokpontja a Kill Devil Hill hangzásvilágának. Nélküle ez a banda nem lenne az, ami.”

.
A gitárjátékodat hallgatva egyszerre hallom a 70-es, a 80-as és a 90-es évek hatásait, Jimmy Page-től kezdve Randy Rhoadson és Zakk Wylde-on át egészen Dimebagig és Jerry Cantrellig. Kik azok a gitárosok, akik a legnagyobb befolyással voltak a játékod alakulására?
„A többségüket épp az imént soroltad fel. (nevet) Tudod, én a 80-as évek első felében kezdtem el komolyabban a hangszerrel foglalkozni, és meg voltam őrülve a korszak újító gitárosaiért. Randy Rhoads például óriási favorit volt, saját pénzen is a Blizzard Of Ozzt vettem meg először. Aztán ott voltak a többiek: Eddie Van Halen, George Lynch, Viv Campbell, Warren DeMartini… Mániákusan próbáltam ellesni a trükkjeiket, igyekeztem leszedni a szólóikat, a riffjeiket. Akkortájt Hendrix meg Jimmy Page még túl öregesnek és lassúnak hatottak nekem, csak később, ahogy idősebb és érettebb lettem, értettem meg a játékukat és az abban rejlő zsigeri zsenialitást. Aki pedig már felnőtt fejjel ütött ki teljesen, az szegény Dimebag volt, a Pantera lemezein ő is valami egészen friss és erőteljes megközelítést hozott.”

A zenekar dalairól is hasonlókat tudok mondani, tehát, hogy a 70-es évektől a 90-es évekig ívelően a hard rock és metal muzsikák egyfajta szintézisét játsszátok, egy csipetnyi Alice In Chains jellegű megközelítéssel fűszerezve. Ezzel mennyire értesz egyet?
„Jól ráéreztél a lényegre, valahogy így gondolom én is. A Chains említésének külön örülök, mert őket szintén nagyon szeretem, Jerry Cantrellt pedig gitárosként és dalszerzőként különösen nagyra tartom. Mint ahogy azt a fajta erős atmoszférát is imádom, ami a zenéjükből árad. Épp a napokban hallgattam amúgy a Facelift albumot, és sokadjára is levitte a fejemet, annyira jó. Ének és vokálok szempontjából egyébként nálunk egészen hasonló a helyzet, mint ott: Chewey és az én énekhangom nagyon hasonlít egymásra, ezért főleg a refréneknél könnyen tudunk olyasmi jellegű harmóniákat énekelni, mint amik náluk is hallhatóak.”

2018-ban egy szólóalbumod is megjelent, illetve korábban egy JRZ System tagjaként szintén készítettél lemezeket. Ezeket az anyagokat sajnos nem ismerem, mit érdemes tudni róluk?
„Szólólemezt eredetileg nem is terveztem, az egész onnan jött, hogy amikor Rex nekiállt a saját szólóanyagának, akkor emiatt volt egy kényszerű megtorpanás a bandával. Nekem meg akadt néhány nótám és dalötletem, amiket így volt idő és mód rendesen kidolgozni, rögzíteni. Az albumon amúgy Brian Tichy dobolt, viszont minden más hangszert én játszottam fel, sőt én is énekeltem. Pár koncert erejéig összeszedtünk aztán egy színpadképes felállást is, volt pár fellépésünk, ami baromi izgalmas volt a számomra. Korábban például sosem kellett egyszerre gitároznom, valamint frontemberként énekelnem, lényegében egy személyben kellett eladnom a show-t, és ebben nem kis kihívás rejlett. (nevet) A JRZ System ehhez képest egy jóval régebbi sztori, ennek a gyökerei még a 90-es évekig nyúlnak vissza. Akkoriban nagyon mentek az instrumentális gitárzenék, tudod, Satriani, Steve Vai, és a többiek. A JRZ is egy instrumentális funk-rock trió volt, Troy Johnson basszusozott és Todd Roberson volt a dobos. Három albumunk jelent meg, koncertezgettünk is, jó móka volt. Troy és Todd a mai napig jó barátaim, talán lesz még egyszer folytatása ennek a történetnek. A zenekarnév egyébként a vezetékneveinkből származik, Johnson-Roberson-Zavon. Ugye milyen szellemes?” (nevet)

Meg tudnád nevezni a számodra legkedvesebb dalokat a három Kill Devil Hill-albumról?
„Na, ez szép kis feladat! (nevet) Lássuk csak… Nos, a debütről a Voodoo Dollt említeném, ezt nagyon szeretem az atmoszférája és a különleges húzása miatt. Ez egyébként a rádiós Eddie Trunk-nak is erősen bejött, nála szintén ez volt a favorit. A kettesről az Endless Staticet mondanám, ennek a tempója nagyon el lett találva, hatásos és frappáns az egész, jó a szövege, az egésznek van egy nekem nagyon tetsző hangulata. Ha úgy tetszik, slágeres darab, de ugyanakkor oda is ver rendesen. Az újról pedig mi is legyen… hát a Darkest Days például klassz lett, az az egyik kedvencem. De tudod mit, még jobb a Pharmaceutical Sunshine! A zenéje is király, a szövege pedig szerintem különösen lélekbemarkoló. Leginkább erre szavaznék.” 

-x-

Az új albumot te is pontozhatod az Olvasó Hangpróbán! https://www.hammerworld.hu/HP/

KERESÉS
Hammer 354
megjelenik március elején!
A DIGITÁLIS KIADÁST
KERESD A LAPTAPÍR OLDALÁN!
FACEBOOK
NÉPSZERŰ
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. TEMIC
    Terror Management Theory
  2. TESSERACT
    War Of Being
  3. OF MICE & MEN
    Tether
  4. GRAND MEXICAN WARLOCK
    Eulogy
  5. ANGELUS APATRIDA
    Aftermath
Zubor Olly - 300p
Zubor Olly - 300p
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. SUFFOCATION
    Hymns From The Apocrypha
  2. NIGHT IN GALES
    The Black Stream
  3. BJØRKØ
    Heartrot
  4. ASINHELL
    Impii Hora
  5. ROTTEN CASKET
    Zombicron
Posta Janos 24 - 300p
Posta Janos 24 - 300p
Posta János
szerkesztő
  1. THE VISION BLEAK
    Weird Tales
  2. SULDUSK
    Anthesis
  3. ALFAHANNE
    Vår tid är nu
  4. BORKNAGAR
    Fall
  5. ECCLESIA
    Ecclesia Militans
HAJÓGYÁR x hw