Szöveg: Gáti Viktor
Oly sok ínséges év(tized!) után szinte bizarrnak tűnik, hogy olyan óriások, mint a Tool, a Guns N’ Roses és a Pantera, mostanában két-három évente eljönnek hozzánk. De jelenleg így állunk, és ez a lényeg! A 2023-as dupla Pantera-buli után két esztendőt se kellett várni az ismétlésre.
Az est első előzenekara Phil Anselmo énekes kiadójának egyik „üdvöskéje”, a Child Bite volt. Ismerve a mestert és az ő zenei irányultságát, nem igazán volt meglepő a banda fizimiskája és stílusa, ám aki gyanútlanul, nulla előismerettel tekintette meg őket, okkal döbbenhetett le a látottakon-hallottakon. A kvartett élén egy Neil Fallon karizmájú, energiabomba énekes áll, aki előtt a Clutch frontembere mellett kétségkívül Mike Patton színpadi előadásmódja sem ismeretlen. Zeneileg a Faith No More arcának elvetemültebb formációival lehet párhuzamot vonni, de a The Melvinst sem oktalanság megemlíteni. Hangszeres teljesítmény tekintetében a gitáros és a bőgős vitte a prímet, gyakorta az ő összjátékuk jelentette a kapaszkodót a szűk félórás (és a hallottak alapján sokak számára elegendő hosszúságú) produkcióban.
A Power Trip szintén texasi csapat, akik 2017-es, Nightmare Logic című lemezükkel hatalmas (el)ismertséget szereztek, nemcsak a thrash metalosok körében, hanem szélesebb körben is. A növekvő sikereket aztán az emblematikus frontember, Riley Gale 2020-as halála árnyékolta be. A csapat 2023-ban Seth Gilmore-ral vett új lendületet, és azóta elsősorban a koncertezésre fókuszálnak.
Az említett albummal magam is sokat próbálkoztam, de nem hatott rám átütő erővel. Ezzel együtt kíváncsi voltam, mit nyújt a csapat élőben. Benyomásaimat úgy tudnám summázni, hogy igazán egyben van az ötösfogat, nagyon érzik a crossover/HC punk elemekkel vegyített thrasht – leginkább az Exodus/Dark Angel vonalat -, remek riffeket írnak, kellően feszesen, pontosan játszanak, de a dalaik, kevés üdítő kivételt leszámítva, engem nem tudtak egyértelműen meggyőzni. Viszont szemmel láthatóan sok rajongónak örvendhetnek nálunk is, hiszen a közönség fogékony volt a circle pitre és a moshra egyaránt. Ők körülbelül háromnegyed órában bizonyíthattak.
Kétféle ember létezik. Akinek átjött a 2023-as Pantera élőben és akinek nem. Nekem anno furcsa, ellentmondásos érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de mára kitisztult a kép: nem tudtam, vagy inkább nem mertem bevallani magamnak, mit várhatok ettől a felállástól. Nagyon szeretem Anselmót, mint énekest, ha kesereg az En Minorban, ha megőrül a Scourban, akkor is, de a Barbában annyira sokat beszélt, és olyan rossz szellemeskedései voltak, hogy az sokat rontott számomra az élményen. Sokáig küzdöttem annak elfogadásával (és talán még mindig nem vagyok teljesen túl rajta), hogy Zakk nem tudja pótolni Dimebaget, és Charlie sem Vinnie Pault. Olyasmi lehet ez, mint hogy nem tudom elképzelni, milyen lett volna mondjuk ötven-hatvanéves korukban látni a Led Zeppelint Bonzo nélkül…
Előre bocsátom, Phil ezúttal – nekem legalábbis úgy tűnt, hogy – nem csacsogott annyit, és ami még fontosabb, kifejezetten jól énekelt, továbbá a teljes koncertet élvezetesebbnek éltem meg, mint legutóbb. Az első leütéstől egyben volt a társaság (szemben az első nappal 2023-ban), nagyjából rendben szólt minden (ez egyébként is, de az Aréna esetében különösen nagy körültekintést igénylő téma), így már a New Level/Mouth For War nyitánnyal flow-ba kerültem. A nyolcvan perces műsor talán legnagyobb csúcspontja a Becoming/I’m Broken páros volt – amelyhez a leglátványosabb kivetítős animációt és egyéb színpadi elemeket, köztük sok pirót vetettek be -, de a kissé megbicsaklott This Love és a banda egy másik, szintén roppant kontrasztos darabja, a Floods szintén nagyot ütött. Sajnáltam, hogy „az univerzum legsúlyosabb objektumának számító” breakdownnal felvértezett Domination és az egyszerre epikus és szívfacsaró Hollow csupán egy medley erejéig csendült fel, a Cemetery Gates pedig egyáltalán nem került elő. A kötelező Cowboys From Hell azért valamelyest enyhítette a hiányérzetet, a Walk – amelyben Csihar Attila (Mayhem) és Vörös Attila (Vulgar Display Of Cover) csatlakozott a négyeshez – pedig hozta a papírforma szerinti sikert, a záró Fucking Hostile-ra viszont szerintem is elfáradtak a legendák.
Bízom benne, hogy a saját és további csapatok (Anthrax, BLS, Down) heves aktivizálódása mellett is lesz még ereje Rex Brownéknak egy újabb EU körhöz a közeljövőben, akár egy kissé megvariált/kibővített setlisttel. A számok alapján nálunk erre stabilan volna igény, s ezzel aligha vagyunk egyedül.
–
(Megjelent a februári digitális különszámunk!)
