Ma ünnepli 50. születésnapját a Denevér Hangstúdió legendás vezetője, Cserfalvi „Töfi” Zoltán, tavasszal pedig várhatóan megjelenik a The Number Of The Years: 50, az Iron Maidnem gitárosaként is ismert Töfi születésnapi nagylemeze.
Töfi első zenekara a szolnoki Eclipse volt, a szülinap alkalmából el is mesélte a banda sztoriját és a saját rocker-sztoriját.
Az első zenekarom Eclipse névre hallgatott és kizárólag Szolnokon tevékenykedett, ezért nem mondhatjuk, hogy túl nagy ismertségre tett volna szert, de cserébe legalább csupa érdekes dolgok történtek a csapattal. A név valószínűleg az Iron Maiden Total Eclipse című dala nyomán jutott eszünkbe. Elég viccesen alakultunk meg valamikor 17 éves korom körül, 1987-ben (vagy talán már 1986-ban?), de előbb nézzük, hogyan is jutottam el odáig.
Ha jobban belegondolok, akkor már sokkal korábban is arról álmodoztam, hogy egyszer majd zenélni fogok. Amennyire emlékszem, 10-12 éves koromban kezdett el komolyabban érdekelni a zene. Az első muzsika amire emlékszem, hogy igazán megfogott, az Jean Michel Jarre Magnetic Fields című lemeze volt. Édesapám hallgatta otthon néha és nagyon bejött nekem is. Akkoriban még nem volt saját magnóm, vagy lemezjátszóm, így bejárogattam a szolnoki könyvtárba, ahol szinte bármilyen lemezt meg lehetett hallgatni. Választottál egy lemezt és adtak hozzá egy fejhallgatót, aztán hajrá. Többnyire az első három Jarre lemezt kértem. Azóta is nagy kedvenc mindhárom album, ahogy a későbbi Chronologie című lemeze is.
Ebben az időben még a Star Wars filmzenéért voltam nagyon oda és a Világok harca zenéje is nagyon bejött. A Star Wars zene zsenialitását nyilván senkinek sem kell bemutatnom, a Világok harca viszont jóval kevésbé ismert lemez. Ez egy elég érdekes kiadvány 1978-ból. Egyfajta rockmusical-rádiójáték keverék, hangulatos és izgalmas zenékkel. Némi 70-es évekbeli progrock hatás is van benne szerintem. Nagy királyság. Mostanában koncertturnékat is szoktak belőle csinálni. Remélem egyszer lesz alkalmam élőben is látni.
Nem sokkal később jött az Edda 1982-ben. Az első kedvenc rock zenekarom. Hatodikos voltam, amikor az osztálytársaim megismertették velem az első két lemezüket. Azonnal beleszerettem. Emlékszem, egy-egy házibuli alkalmával csak azt a két kazettát játszottuk körbe-körbe. A mai napig is rendszeresen hallgatom ezt a két albumot és még most sem tudok betelni vele. 🙂
Ennyi idősen már talán nyugodtan bevallhatom, de 12-13 évesen az EDDA mellett én éppúgy szerettem a Hungáriát is, meg az Abbát, vagy a Boney M-et. Jó dalok voltak azok is a maguk módján, amik könnyen bemásztak az ember agyába, függetlenül a zenei stílustól. 12 évesen még elég nyitottak zenei ügyekben a gyerekek és nem foglakoznak olyan dolgokkal, hogy most valaki rocker, csöves, punk, vagy épp jampi. Egyszerűen csak szeret valamit, vagy nem és nem agyal rajta túl sokat. Később persze, már kőmetálos koromban, szegecses bőrdzsekiben, Ricse kendővel a nyakamban nem nagyon dicsekedtem vele, hogy egykor az Edda mellett, a Hotel Mentol lemezt is átmásoltam magamnak, mert elég furán néztek volna rám a haverok. 🙂
Ugyanígy voltam 16-17 évesen a Depeche Mode-dal is. Maga a zenekar ugyan nagyon távol állt tőlem, de a Questions Of Time nótájuk még metalosként hallgatva is tök jó volt, csak persze nyilvánosan nem ismertem volna akkor még be. A Rémkoppantókkal aztán 12 évvel később pótoltuk ezt, mert ez volt ez első nóta, amit feldolgoztunk. Na nem mintha akkor elfogadták volna a Rémkoppantókat a konzervatívabb metalosok, de akkor épp a „kit érdekel mit gondolnak mások„ korszakunkban voltunk. A metalosok nem értették, másoknak meg nagyon is bejött, de ne rohanjunk ennyire előre. Illetve volt még a Pet Shop Boys, amitől szintén rosszul voltam, mint jelenség, de az It’s a Sin című nótájukra már akkor azt mondtam, hogy abból egy akkora metal nótát lehetne csinálni, hogy csak na! És lám, vagy 20 évvel később Kai Hansen meg is csinálta.
1982 decemberében Edda koncertet hirdettek a szolnoki sportcsarnokba. Könyörögtem a szüleimnek, hogy nagyon szeretném megnézni, de sajnos hallani sem akartak róla, hiszen még csak 12 éves voltam. A koncert estéjén a hajamat téptem otthon, hogy nem lehetek ott. Főleg, hogy több barátom is elment rá a suliból. Másnap reggel szomorúan kérdeztem, hogy milyen volt a koncert? Erre mondják, hogy elmaradt, mert valamiért nem tudott eljönni a zenekar, pedig tele volt az egész csarnok. Nem volt szép dolog tőlem, de akkor hirtelen nagyon örültem ennek, mert így semmiről sem maradtam le.
Januárban aztán jött a hír, hogy február 6-án megtartják az elmaradt koncertet. Több se kellett nekem. Azonnal elkezdtem nyúzni a szüleimet, hogy február 9-én már 13 éves leszek és semmit nem kérek a szülinapomra, csak azt, hogy elmehessek az Edda koncertre. Miután továbbra sem akartak elengedni, mondtam, hogy akkor legalább vigyenek el ők! Na persze 13 évesen elég égőnek gondolja az ember, ha a szülőkkel kell koncertre menni, de úgy voltam vele, hogy bevállalom, csak lássam őket élőben. 🙂
Végül Édesapám vitt el életem első koncertjére, ami meghatározó élmény volt számomra. Az év végére aztán sajnos megszűnt létezni az akkori Edda, úgyhogy emiatt igazán nagy kincs ez a buli az életemben. Nagyon örülök, hogy ha csak egyszer is, de láthattam őket még Talfival, Zsöcivel, Slamóval. És az a tök jó, hogy nem csak magára a tényre emlékszem, hogy ott voltam, hanem konkrét képek és jelenetek is megvannak, beégve az agyamba. Emlékszem, Talfi úgy beleélte magát és olyan vehemenciával püfölte az orgonát, hogy azt hittem egyedül ő csinálja a zene nagy részét, amit hallok és csak tőle olyan dögös a zene. Ekkor még persze fogalmam sem volt róla, hogy melyik hangszernek milyen hangja van külön-külön és hogyan áll össze belőlük egy dal. A lényeg, hogy ezután jó darabig billentyűs akartam lenni, annyira tetszett Talfi színpadi produkciója. 🙂
Egyébként vigyázzatok az ilyen elmaradt Edda koncertekkel! Három évvel később, 1985-ben szintén elmaradt egy szolnoki Edda koncert, aminek közvetlen következménye egy olyan szerelem lett, ami aztán jó pár évvel később házasságba torkollott. Szóval sosem tudhatjátok, hogy egy elmaradt buli miként változtatja meg a világegyetem folyását és milyen nem várt eseményeket indít el. Tudjátok, ha egy kis zavar keletkezik a téridő-kontinuumban, akkor az beláthatatlan következményekkel tud járni. 🙂
A 1983-as Edda koncert után nem sokkal el kezdtem zsibbasztani az osztálytársaimat, hogy csináljunk zenekart. Persze semmilyen hangszeren nem tudtam játszani egy hangot sem, de ez igazán nem lehetett akadály! Az egyik barátomnak dobolt az apukája , úgyhogy ő tudott hozni pár dobtestet, cinek helyett pedig fedőket kötöztünk az ágyam fölé és elkezdtük csépelni a „dobcuccot”. Egy másik barátomat is hívtam a csapatba, de ő nem akart hangszeren játszani. Az édesapja ügyvéd volt, úgyhogy egyből mondta, hogy majd a segítségével megcsinálja a zenekari szerződésünket és ő lesz a menedzserünk. Úgy emlékszem, valóban csinált is valami iratot, szóval zenekari szerződésünk és menedzserünk már jóval azelőtt volt, hogy bármilyen hangszerünk lett volna és bármit is el tudnunk volna játszani. 🙂
Olyannyira komolyan gondoltam a zenekarosdit, hogy még a hangszerboltba is elmentem megnézni, hogy mennyibe kerülhet egy szintetizátor. Az árcédulán jóval nagyobb összeg szerepelt, mint ami akkoriban egy egész család éves fizetése volt, úgyhogy teljesen elképedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hangszer árak vannak és hát hamar le kellett tenni a szintizésről. Az öcsém viszont egyszer csak gondolt egyet és az összegyűjtött zsebpénzéből vett magának egy akusztikus gitárt 500,-Ft-ért. Az komoly pénz volt akkoriban, főleg gyerekeknek, de ennél olcsóbb gitár nem nagyon volt. Pár nap után ráunt a próbálkozásra és utána hozzám vándorolt a gityó. Az első dolgom az volt, hogy a durung vastag nyakát fele olyan vékonyra reszeltem egy otromba nagy ráspollyal, hogy át tudjam fogni. Az első akkordokat ezen a gitáron tanultam meg. Valami rettenet gagyi pickupot is barkácsoltam bele, hogy ki lehessen hangosítani. Később egy barátomhoz került egy időre, aki áthúrozta basszusgitárnak. Én mondtam neki, hogy ez szerintem nem túl jó ötlet és igazam is lett, mert a bivaly vastag basszus húrok már első nap összeroppantották a gitárt. Gyakorlatilag letépte a nyakát a testről a basszus húr. 🙂 Aztán meg lett javítva és ide-oda vándorolt az ismerősök között, de évek múltán visszajutott hozzám és még ma is megvan valahol a padlás feljáróban. Nagyon viharvert szegény, látszik rajta, hogy nem volt egyszerű életútja, de nincs szívem kidobni. Mégiscsak ő volt az első hangszerem.
Az Edda után nem sokkal jött a P. Box Kő kövön lemeze, ami szintén a mai napig nagy kedvenc, majd a Motörhead és az Iron Maiden. A Motörheadtől az Another Perfect Day volt a nagy favorit , de persze az összes többi lemezüket is agyonhallgattam akkoriban. Az Iron Maident pedig a The Number Of The Beast és a Piece Of Mind lemezekkel szerettem meg. Suli után mindig ronggyá hallgattuk őket a haverokkal.
Amikor 1984-ben a TV-ben bemondták, hogy jön Budapestre az Iron Maiden, el sem akartuk hinni, hogy élőben is láthatjuk őket. Az 1983-as dortmundi koncertjüket nem sokkal korábban valami csoda folytán leadta a magyar TV és hát teljesen rá voltunk kattanva, hogy ezt élőben is láthassuk. A Maiden koncertes történeteimet korábban már alaposan elmeséltem, így arra most nem térnék ki.
A lényeg, hogy 1984. augusztus 17-én végleg megpecsételődött a sorsom. Akkor és ott egyértelműen tudtam, hogy nekem gitározni kell és színpadon akarok egyszer állni. Nagy örömömre a P. Box játszott aznap előttük Vikidál Gyulával és Bencsik Sándorral. Emiatt különösen szerencsésnek tartom magamat, hogy láthattam ezt a felállást élőben.
Ekkoriban lett nagy kedvencem az Ős-Beatrice is, amit a középiskolás haverok mutattak nekem. Lemezük ugye nem volt, csak kalóz koncertek forogtak közkézen, így mi is azokat hallgattuk. Egyből rákattantam, amikor meghallottam és nem sokkal később már Ricse-kendővel a nyakamban flangáltam a városban. Akkoriban ez nem volt egy életbiztosítás, mert a rendőrök csak a Ricse kendő miatt is simán megverték az embert, ha épp olyan kedvük volt, de szerencsére én mindig megúsztam.
1985 jó koncert év volt. Többször is láthattam élőben az akkori P. Mobilt, Karthago bulin is voltam egyszer, valamint az éppen újjáalakuló Eddát is megnézhettem. A Pokolgépet is szerettük, így arra is jártunk rendszeresen. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a Ricsét soha nem láthatom élőben, hiszen ők akkor már évek óta nem léteztek, de aztán vártalan dolog történt. A haverokkal ott voltunk december 29-én Budapesten, a Pokolgép Metal Karácsonyán. Kalapács Józsi akkor katona volt és valamiért nem engedték ki a koncertre, így Nagy Feró ugrott be helyette énekelni. Óriási buli volt, főleg, hogy a végén még öt Ricse nótát is elnyomtak, aminek külön nagyon örültem! Már a buli előtt pletykálták az emberek, hogy másnap Beatrice koncert lesz Csepelen, a Papírgyári Klubban. Alig akartam elhinni, hiszen ők ekkor lényegében be voltak tiltva.
A koncert vége felé aztán az első sorból felkiabáltam Ferónak, hogy tényleg lesz-e Ricse koncert másnap és azt mondta, hogy igen! Egyértelmű volt, hogy ott kell lennem, de ez persze nem volt olyan egyszerű 15 évesen. A szüleim érthető okokból mindig elég nehezen engedtek el ilyen fiatalon és abban biztos voltam, hogy másnap aligha mehetek fel ismét Budapestre. Már csak azért sem, mert ilyenkor mindig a vasútállomáson kellett tölteni az éjszakát, hiszen csak hajnalban ment vonat Szolnokra.
Szóval biztosra kellett mennem, így amikor másnap délután elindultam otthonról, akkor így feleltem Édesanyámnak a „Hová mész kisfiam és mikor jössz?” kérdésre: „Ricse koncertre megyek a Papírgyárba, 8 körül jövök.” És már mehettem is. Azt persze „elfelejtettem” megemlíteni, hogy nem a szolnoki papírgyárba megyek, hanem Csepelre és nem este 8 körül fogok jönni, hanem reggel. 🙂
A koncertre egyedül mentem, mert senki nem tudott velem feljönni. Kibumliztam Csepelre és hosszas várakozás után valóban rázendített az ős-Beatrice. Jöttek sorban a jól ismert dalok és én kész voltam! Iszonyat nagy élmény volt őket élőben látni! Egy egészen pici színpadon játszottak és én persze az első sorból élveztem az előadást. Nem is volt igazi színpad, csak egy kis emelvény. Miklóska Lajos még cigivel is megkínált, amikor rágyújtott buli közben. Kettőt kértem és az egyiket jó sokáig megőriztem emlékbe, hogy egy megfelelő pillanatban, ünnepélyes keretek között elszívhassam. Buli után pedig Feróval aláírattam azt a farmer dzsekimet, amit később, 1986-ban a Maiden tagjai is aláírtak. Nagy kincsként őrzöm azóta is.
Koncert után éjjel, a nagy hidegben, csurom vizesen begyalogoltam a Nyugatiba, ami jó nagy sétát jelentet Csepelről és a reggel induló vonaton éjszakáztam. Akkoriban az volt a koncertre járó népek óriási szerencséje, hogy a MÁV már éjfél körül betolta a helyükre a hajnali vonatokat, így nem kellett a szabadban tölteni az éjszakát. Reggel haza is értem 8 előtt és nem értettem, hogy Édesanyámnak mi a problémája, hiszen minden úgy volt, ahogy ígértem. 🙂 Ma már persze értem, hogy miért aggódtak értem annyit az én drága szüleim, de a gyerekek már csak ilyenek. Ha koncertre kell menni, akkor mennek bármi áron. Én meg aztán főleg ilyen voltam.
Még egy nagy kedvenc jut eszembe ebből az időszakból és ez a Judas Priest. Van is egy nagyon vicces történetem róla. Akkoriban a lemezek nagyon drágák voltak, ezért a legtöbbet csak átmásoltattuk kazettára a lemezboltban. Ezt elég olcsón megtették szerencsére, így szinte bármit haza tudtunk vinni, amire kíváncsiak voltunk, ha volt egy kis zsebpénzünk. A Judastól a Japán koncertet és a Defenderst ismertem. Nagyon szerettem őket, úgyhogy egyik nap bementem a Koxi nevű kis lemezboltba, itt Szolnokon, hogy felvetessem az összes többi Priest lemezt is. Amúgy hihetetlen, de a Koxi még most is létezik a buszpályaudvar mellett, ugyanott, ahol annak idején volt! Gondolom már nem lemezeket árulnak, de működik, ami azért nagyon komoly teljesítmény, akárhogy nézzük!
Másnap hazavittem a kazettákat és végighallgattam őket. Az egyik lemezen teljesen más zene volt, mint a többin és az énekesnek is nagyon más volt a hangja, de valamiért nekem az tetszett a legjobban. Ezen olyan fura, kicsit gyerekes hangja volt Rob Halfordnak. Nem is értettem, hogy tudja így elváltoztatni a hangját, de nagyon bejött. A zene meg főleg, hiába nem hasonlított a többi Judas lemezre. Ha a haverokkal szóba került a Judas, akkor mindig mondtam is, hogy nekem az a lemezük tetszik a legjobban, amin Halford olyan gyerekhangon énekel, de a címét nem tudtam megmondani, hogy melyik az. Meg azt is gyakran mondtam nekik, hogy mekkora király énekes ez a Halford, hogy az egyik lemezen így énekel, a másikon meg totál más hangon. Évekig hallgattam ezt, mint a legjobb Judas lemezt, amikor véletlenül rájöttem, hogy ezt csak tévedésből vették nekem fel és ez tulajdonképpen a Sex Pistols Never Mind lemeze volt. Lepadlóztam és csak néztem, hogy akkor most én punk vagyok, vagy mi van? 🙂
1986-ban Bevíz Miskával már Maiden nótákat is próbáltunk eljátszogatni, ami nem volt egyszerű dolog olyan kezdetleges tudással, ami nekem volt akkor, de persze nem adtam fel. Nem sokkal később el is határoztam, hogy alakítok egy saját zenekart. Mivel gitározni nem tudtam, adta magát, hogy olyan társakat keressek, akik szintén nem nagyon tudnak zenélni, mert így nem lesz gáz, hogy tök amatőr vagyok. 🙂
Így is tettem. Egy szép napon kimentem a művház elé, ahol a haverokkal ücsörögtünk minden nap és aki épp ott volt, azokból össze is raktam gyorsan a csapatot. Szilikének mondtam hogy te fogsz dobolni, oké? Mondta, hogy ő nem tud dobolni, de mondom, az nem gond, így hát belement. Hasonlóan zajlott a többiekkel is. Bár Kuncza, a basszgitáros nem volt ott. Őt csak ajánlottam a többieknek, hogy vegyük be, mert ő járt zeneiskolába és ő tényleg tud játszani. Így legalább lesz egy zeneértő is a csapatban.
A másik gitáros posztjára akkor a Buxa nevű barátunkat kértem fel. Egyrészt épp ő is ott volt, másrészt meg amúgy is folyton együtt lógtunk, így gondoltam, ő pont jó lesz mellém. Ráadásul én láttam már olyan embert, aki hallotta, hogy mondták valakinek, hogy a Buxa tud gitározni. Így aztán tényként kezeltük, hogy ő gitáros és egyébként ő is ezt állította magáról. Amikor nekiálltunk próbálni, akkor egy idő után viszont kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Mutattam neki a gitárriffet, amit meg kellett volna tanulni. Ő nézi, nézi, bólogat, hogy király. Aztán elgondolkodva mondja: „Te Töfi, ez tök jó téma, de mi lenne, ha én közben csak fognék egy ilyen kvintet, hogy zzssssss…..?” Ööö…, mondom, hát végül is nem szól rosszul így sem, oké legyen akkor így. Következő próba, másik nóta, mutatom az újabb gitár témákat. Buxa: „Aha, király. Figyelj csak Töfi! Szerintem én ide fognék inkább egy kvintet, nézd csak…!” Ekkor esett le nekünk, hogy Buxa barátunk repertoárjában valószínűleg csak egy-egy kvint szerepel. 🙂 Így aztán hamarosan szóltunk Bevíz Miskának, hogy jöjjön a csapatba gitározni, mert mi komoly, kétgitáros témákat terveztünk.
Mostanában, ahogy készül a Töfi 50 lemez, gyakran eszembe jutnak ezek sztorik. Főleg, hogy az Eclipse egykori tagjai is szerepelni fognak az albumon. Még azt is gondoltam, hogy akár Buxa is elugorhatna ide a stúdióba, hogy felvegyük valamelyik nótába azt a szerencsétlen kvintet, amit remélhetőleg azóta sem felejtett el. 🙂
Ha már 1986-nál járunk, muszáj elmesélnem egy jó sztorit! Ez volt az az év, amikor kilógtam Varsóba, Iron Maiden koncertre. A történetet már sokszor elmondtam és a fentebbi linken is megtaláljátok, így azt most nem részletezem, csupán egy vicces kis mellékszálat. Varsóban a vasútállomás mellett, a főtéren megláttam egy trafikban, hogy árulnak bocicukrot. Tudjátok, ilyen kis tejkaramella, isteni finom. Legalábbis a jó fajta. Nálunk akkor már évek óta nem lehetett kapni, pedig nagy kedvencem volt, szóval igencsak megörültem neki. Egyesével árulták a trafikban. Náluk Krowka néven fut egyébként. Mondom a hölgynek, hogy kérek egy darab Krowkát. Megkóstoltam. Minden bocicukrok istenkirálya volt, maga a tökély!
Mondom neki, oké, very good, já hacsú dvatcaty kilogramm Krowka, szóval kérek belőle 20 kilót. Kimér nekem 20 dekát, ami 8-10 darab lehetett talán. Mondom, nem, nem, nem! 20 kilogramm, érti? Húsz kilogramm! Erre kiszámol elém 20 darabot. Na mondom, akkor kezdjük elölről! 🙂 Beadtam neki az utazótáskámat, hogy töltse meg. Mondom kérem az összeset és körbemutattam a trafikban, hogy „I want all Krowka”. Ekkor értette meg, hogy mit is akarok és keze-lába elkezdett remegni szegénykének, amikor rájött, hogy éppen az év bocicukor üzletét készül megkötni. Kért az ismerőseitől is és végül 17 kilót sikerül összebogarásznia nagy nehezen. Mondom neki oké, ennyivel is megleszünk valahogy. Itthon aztán osztogattam belőle a családban is, meg a haveroknak is és sajnos egy hét alatt elfogyott az egész. 🙂
Na de vissza a zenéléshez! Az Eclipse zenekarnak összesen három fellépése volt rövid létezése során. Mivel mindhárom elég viccesre sikeredett, írok pár sort mindegyikről. Saját hangszereink nemigen voltak. Amivel rendelkeztünk az is katasztrofális volt. Az első villanygitárom valami ház kreálmány lehetett. Egy Orfeus testre valaki fabrikált egy szörnyű rossz nyakat, ami oktávpont fölött egyáltalán nem szólt, de az alatt is csak nehezen. Szóval minden hangért keményen meg kellett küzdeni. Még a pickup is valami házilag tekert rettenet volt, el lehet képzelni a hangját. Akkoriban nem volt más választásunk, mert iszonyat pénzekbe került minden hangszer. Manapság ahhoz képest már fillérekért lehet kapni egész jó induló cuccokat.
Erősítőink se nagyon voltak, meg torzító pedáljaink se, viszont Kunca és én elektrotechnikát is tanultunk a suliban, úgyhogy állandóan buheráltunk. Vagy meglévő cuccokat alakítgattunk át, vagy sajátot terveztünk és építettünk. Némelyik saját tervezésű torzító egész elfogadható hangot adott, de azért alapvetőn egy rettenetes csörömpölés volt, amit csináltunk. Leginkább kályhacsőrugdosáshoz tudnám hasonlítani a dolgot, bár ez nyilván csak részben múlott a felszerelésen. A csörömpölés egy része abból adódott, hogy nem nagyon tudtunk még zenélni. Legrosszabb a szüleimnek lehetett, amikor nálunk próbáltunk a szobámban. Nem lehetett könnyű elviselni, amit műveltünk, de hát valahogy el kellett kezdeni. Gyakran megesett, hogy nem akart szólni egy-egy összetákolt cucc és kicsit meg kellett rugdosni, hogy valami hang jöjjön ki belőle. Ekkoriban alakult ki, rugdosás közben az a később szállóigévé vált mondásom, hogy „Mi a lóbélér’ nem szól ez a szar má’ megint?” 🙂
Azon a télen szerencsém volt, mert brutál nagy hó esett és mivel már elmúltam 16 éves, mehettem éjjelente havat lapátolni, mint alkalmi munkás. Akkora hó volt, hogy bárkit felvettek, aki egy kis pénzt akart keresni. Én pedig akartam, mert erősítőt szerettem volna venni. Elég kemény munka volt. Hideg volt éjjel és többnyire a már lefagyott, letaposott havat kellett felcsákányozni, szóval nem volt egy sétagalopp, de jól fizettek. Egy erősítőre persze nem volt elég, de a Nagyapám adott hozzá annyit, hogy tudtam venni az 15W-os kis Vermonát.
Már első nap szétberheltem, hátha sikerül valami értelmes hangot csiholni belőle. Kétcsatornás erősítő volt. Az volt a tervem, hogy az egyik csatornájával túlvezérlem a másikat és így máris lenne egy jó torzított soundom. Működött a dolog és olyan érdekességekre jöttem rá, hogy az első csatorna EQ-jával, vagyis a torzítás előtti hangszínszabályzóval tök jól lehet változtatni a torzítás jellegét, szövetét. Lényegében feltaláltam a boostert, mint évekkel később rájöttem, de ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy ezt a módszert évtizedek óta használják a gitárosok. Sőt, egy csomó méregdrága Mesa erősítőben pont így működik a hangszínszabályzó, de akkor persze még a Mesa erősítőről sem hallottunk. Még egy kis érdekesség, hogy amikor a suliban az optoelektronikai alkatrészekről tanultunk, akkor hazamentem és terveztem egy optikai alapon működő kompresszort, mert a tanultak alapján úgy gondoltam, hogy annak biztosan jó hangja lenne, ha létezne ilyen. Idő híján sosem építettem meg, csak papíron volt megtervezve az áramkör, de jó tíz évvel később, hangmérnökként dolgozva megtudtam, hogy a leghíresebb, legdrágább kompresszorok közül jó néhány pont ezen az elven működik.
Na, de térjünk vissza a koncertekhez. Közönség elé nem léphettünk a szörnyedelem cuccainkkal, úgyhogy szinte mindent kölcsön kellett kérni, nekem még gitárt is, de megoldottuk. Az első koncertünkre Szolnokon került sor a Művközpont klubhelyiségében. A mai Frei kávézó területe és a mögötte lévő másik helyiség volt egybe nyitva és ott játszottunk. Mivel senki nem tudta, hogy kik vagyunk, ezért ingyenes bulit szerveztünk. Színpadnak a klub egyik végé lett kinevezve. Mögöttünk volt egy nagy félkör alakú asztal, ami kb. derékig ért nekünk. Beállás közben Kunca kitalálta, hogy ő erre az asztalra fel tud ugrani páros lábbal, egyhelyből. Nem nekifutásból, hanem csak simán állt az asztal mellett, egyszer csak felugrott és guggolva érkezet az asztallapra. Nem tudom, hogy a fenébe csinálta, de marha vicces volt és egyben látványos is. Egyből lecsaptam rá, hogy ugye bassgitárral a nyakadban is meg tudod csinálni ugyanezt? Úgy már nem volt olyan egyszerű, de meg tudta. Na, mondom, innen már csak egy lépés, hogy koncert alatt, játék közben is megcsináld és máris van egy kis színpadi show. 🙂
Pár héttel a koncert előtt tele plakátoltuk a várost. Szilike rajzolt egy denevért, meg ráírtuk hogy Eclipse és hogy Heavy Metal. Gondoltuk jó esetben talán letéved 20-30 ember, hiszen senki sem ismert minket. Hát nem így lett. A terem hamar megtelt és 200 ember után azt mondták, hogy többet nem engedhetnek be, úgyhogy kb. ugyannyi kint maradt az utcán. Nem akartam elhinni, hogy ilyen előfordulhat és tökre be is szartam, mert hát bakker szinte egyáltalán nem tudtunk zenélni. Itt a nagy közönség, produkció meg szinte semmi. Volt öt saját dalunk, meg játszogattunk egy Helloweent is, mert az is nagy kedvencem volt már akkor. Talán még valami Maidennel is próbálkoztunk, meg egy-két más feldogozással is, de igazából alig volt műsoridőnk és ami volt, azt sem tudtuk rendesen eljátszani. Mondom Úristen mi lesz itt? Egyáltalán hogy kerül ide ez a sok ember? Legszívesebben azt mondtam volna, hogy bocs, nem gondoltuk komolyan, inkább menjetek haza, vagy a kocsmába, mi meg addig próbálunk egyet, ha már itt vagyunk. 🙂
Mindennek a tetejébe még a Lady Macbeth zenekar is eljött és beállt a terem hátuljába, karba tett kézzel, hogy akkor lássuk! 🙂 Ők akkor már komoly, tekintélyes zenekarnak számítottak, mi fiatalabbak felnéztünk rájuk. Valamennyire ismertük is őket személyesen, de arra végképp nem számítottunk, hogy eljönnek minket megnézni. Lényeg, hogy félve kezdtünk neki a műsornak, de pár sör átsegítet minket valahogy rajta és végül is tök nagy siker volt. Azt persze nem értettük, hogy miért tapsolnak, mert még annál is sokkal rosszabbul játszottunk, ahogy a próbateremben ment, de szerencsére sikerrel zárult az első nekifutás. Ha valaki esetleg tudja, hogy mikor volt ez a koncert, akkor jöhet az infó. Mi sajnos nem tudjuk, ugyanis csak üres plakátok maradtak fenn, dátum nélkül. Valamikor 1987 őszén lehetett szerintem.
A jól sikerült első bulin olyannyira felbátorodtunk, hogy hamarosan jelentkeztünk az országos Ki-Mit-Tud?-ra. A szolnoki verseny 1988. március 26-án volt. Benevezett az összes helyi metal csapat, amennyire emlékszem, meg jöttek még sokan az egész megyéből, mindenféle stílusban. Nyilván tudtuk, hogy nagyon kezdők és nagyon rosszak vagyunk még egy ilyen versenyhez, de gondoltuk tapasztalatszerzésnek jó lesz. Egy nagy gondunk volt csak, mégpedig az, hogy összesen 10 percet lehetett a színpadon tölteni, beszereléssel együtt. A beszerelés itt annyi volt, hogy felszaladtál a gitárral és a torzító pedállal, bedugtad és start. Szóval ha elég gyorsak vagyunk, akkor van 8 perc játékidő. Igen ám, de az egy dalnak sok, kettőnek meg pont kevés.
Nehéz volt dalt választani, mert mind az 5 saját dalunkat egyformán szerettük, meg amúgy is elég egyformák voltak. Mivel napokig vitáztunk, hogy melyik dal legyen, kitaláltam, hogy csináljunk egy 8 perces egyveleget, a legjobb témákból. Az amúgy is zavaros dalokból így aztán egy se füle, se farka témakupac lett, de akkor persze nagyon ütősnek gondoltuk. Tényleg azt hittük, hogy húú, most aztán megmutatjuk, hogy milyen jó riffeket tudunk írni. Valójában persze tök gagyi volt az összes és a zsűrit sem sikerült vele lenyűgözni, főleg hogy eljátszani sem tudtuk rendesen élőben. Mondták is az értékelésnél, hogy hát látják, hogy nagyon az elején vagyunk még ennek a dolognak, de azt is látják, hogy lelkesek vagyunk és sok sikert kívántak a továbbiakban. Meg persze sok gyakorlást. Szóval igazából rendesek voltak, nem akarták elvenni a kedvünket a zenéléstől. A produkció alapján mondtatták volna azt is, hogy borzalom az egész és keressünk magunknak más elfoglaltságot, de nem tették. Egyébként amikor elkezdtük csinálni ősszel a Töfi 50 lemezt, akkor elővettem az Eclipse dalokat is, hátha fel lehet valamelyiket tornászni arra a szintre, hogy lemezre kerülhessen, de ellenálltak mindenféle javítási kísérletnek, szóval nem erőltettem a dolgot. 🙂
A harmadik és egyben utolsó koncertünk volt a legfurább, minden szempontból. Egy másik szolnoki művházból megkerestek minket, hogy hallották mekkora siker volt az első koncertünk és csináljunk náluk is egy bulit. Akkoriban Ságvári művház volt a hely neve, később Borostyán néven futott. Mondtuk, hogy persze, benne vagyunk, de mi csak alap cuccot tudunk szerezni, hangosítást, tehát énekcuccot nem. Elmondtuk az igazgatónőnek, hogy legalább az éneket ki kell hangosítani, de a legjobb lenne, ha a dobot és a gitárokat is ki lehetne. Mondta, hogy nem gond, a művháznak van saját hangosítása, azt használhatjuk. Király, nekiálltunk a szervezésnek.
A buli előtti napon borzalmas idegbecsípődést kaptam. Ez volt az első eset, így nagyon váratlanul ért. Egész addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Egy rossz mozdulattól a hátam úgy elkezdett fájni, hogy magamtól nem tudtam sem felállni, sem fürdeni, vagy öltözni, szóval kemény volt. Igazából menni se nagyon tudtam, de a koncert nem maradhatott el. Ezt már akkor is nagyon komolyan vettük. Úgy voltam vele, hogy a többiek majd felraknak a színpadra és segítenek összerakni a cuccomat, aztán meg valahogy majd csak túlélem a koncertet. Hamarosan kiderült, hogy ez lesz a legkisebb gondunk ezen a bulin.
Délután megyünk szerelni, beállni és látom, hogy üres a terem, hangosítás sehol. Mondom az igazgatónőnek, hogy azt ígérték, hogy lesz hangosítás. Azt mondja, hát ott van a színpadon! De mondom a színpad üres, ne vicceljem velem. Odavonszol, hogy de hát itt van ni és rámutat egy 20cm-es Tesla hangfalra, ami egy Tesla lemezjátszóra volt rákötve. A színpad másik felén pedig volt még egy ugyanilyen kicsi, szobába való hangfal. Aztán mutatja, hogy itt van a lemezjátszón a mikrofon bemenet, oda kell bekötni az énekmikrofont. Lehetetlen szavakba önteni, amit ekkor éreztünk és gondoltunk! Ha nincs idegbecsípődésem, akkor biztosan dobok egy spontán hátraszaltót ott hirtelen. Mondom, hogy de hát a hangosító cucc az több ezer Watt, nem pedig két darab 3W-os lemezjátszó hangfal, könyörgöm! Hát ő nem tudja, ők ezzel szokták itt a beszédet kihangosítani és még sosem volt vele gondjuk. Uramatyám, végem volt teljesen!
Rendes hangosítást persze nem tudtunk szerezni, így mondtuk Surinak, az énekesnek, hogy hát ez van barátom, nem tudunk mit tenni, ezen kell énekelned. Ahogy sejtitek, természetesen egyetlen szót sem lehetett érteni belőle a dob és a gitárok mellett. Pedig szegény Suri küzdött becsületesen. Rákvörös volt a feje az erőlködéstől és pörköltlében forogtak a szemei, de persze hasztalan. A harmadik nóta után földhöz vágta a mikrofont és közölte, hogy ő kiszállt a csapatból, majd lement a színpadról. Mi valahogy végigtoltuk a műsort, ha már ott voltunk és ennyi volt a viccesre sikeredett a produkció. 🙂
Egy kis érdekesség még hozzá, hogy koncert előtt odajött hozzám egy fiatal lány egy iskolai rádiótól, hogy csinálna velem egy interjút. Mondtam persze, köszi, csináljuk. Életem első interjúja, miért is ne. Első kérdés: Milyen érzés rocksztárnak lenni? Néztem egy nagyot. Mondom, biztosan jó lehet, de azt én honnan tudjam? Nem érti. Én sem értem. Ja, hogy te rám gondoltál? Nagy nevetésben törtem ki. Mondom, ó te drága, mi közünk nekünk a rocksztársághoz? Még zenélni is alig tudunk, ez itt életünk második önálló koncertje, senki nem ismer minket és valószínűleg soha az életben nem leszünk sztárok, de persze ábrándozni azért lehet róla. Ezzel itt végleg el is akadt az interjú, úgyhogy aztán ennyiben maradtunk. 🙂
Ezután elég gyorsan szétszéledt a csapat, mert többen is elmentünk főiskolára, így külön utakon folytatódott a zenei pályafutásunk. Míg nem aztán 1996-ban Miskával újra összeálltunk, de az már egy másik történet lesz.
CSERFALVI „TÖFI” ZOLTÁN – Szülinapos dal az Iron Maidnemmel: The Number Of The Years
