WHITECHAPEL - The Valley (lemezkritika)

WHITECHAPEL
The Valley
(METAL BLADE)

 

Noha a Whitechapel nem a legutóbbi, három évvel ezelőtti Mark Of The Blade lemezzel kanyarodott el túl messzire az eredeti deathcore vonaltól, hiszen az valójában csak az első három, sötéten intenzív albumukat jellemezte, de a 2016-os lemez mindezt tekintetbe véve is elég szelíd lett.

Nos, hátraarcról most sem beszélhetünk, épp ellenkezőleg. A progosabb, a három gitár adta lehetőségeket még inkább kihasználó irány ezen a hetedik albumon sem változott, sőt, még merészebb lépéseket tettek az Alex Wade gitáros vezette amerikaiak. Az albumon egyébként új dobos is hallható, Navene Koperweis (ex-Animals As Leaders), aki Ben Harclerode helyét vette át. Vagy átmenetileg, vagy örökre, ez egyelőre még nem világos.

A When A Demon Defiles A Witch tétellel tisztességes kaszabolást visz véghez a Whitechapel már rögtön a 10 tételes lemez elején, de azért van itt kerek refrén és éneklős, akusztikus belassulás is. Akárcsak a nyitódal címe, a következőé (Forgiveness Is Weakness) is arról árulkodik, hogy nem akármilyen személyes traumákat dolgozott fel ezúttal Phil Bozeman énekes. Ha jól értelmezem, a mamája mentálisan instabil állapotáról van szó, és arról, hogy ez milyen kegyetlen hatással volt a gyerekkorára. Ezeket a komor gondolatokat hol brutális, death metal alapú zenével kísérik, hol progosabb, modernebb, akár sludge-os témák (a záró Doom Woodban például), hol pedig tiszta énekkel, vagyis egyáltalán nem Whitechapel-tipikus, viszont érzelemgazdag tételekkel.

Phil Bozeman már a legutóbbi lemezen is próbálgatta a tiszta hangját, de ellentétben azzal, amit három éve hallhattunk tőle, a mostani teljesítménye sokkal meggyőzőbb. Persze, ez a deathcore zsáner megveszekedett híveit nem teszi boldogabbá, de a ténylegesen inkább egy Five Finger Death Punch nótára emlékeztető, akár balladának is mondható Hickory Creek, vagy a másik nagy meglepetés, a Third Depth a maga Tool, A Perfect Circle hangulatával, egy egészen új oldalát mutatja az énekesnek. Maynard-szerű tiszta éneke helyenként kimondottan szívfacsaró (az "I’m not stable" rész például a Third Depth-ben.).

Ezúttal a lemez hangzása is egészségesebb, súlyosabb, mint legutóbb, amikor is sikerült túlpolírozniuk a dalokat. A Whitechapel új anyaga önbizalomról árulkodik, a nyugisabb, elszálltabb, melankolikusabb részek nem idegen testként jelennek meg a lemezen, az agresszív riffek és üvöltések, morgások, hörgések szimpla ellensúlyaként, hanem együtt mondanak el szinte mindent egy életre szóló traumáról, ami a szövegek alapján akár egy horrorsztori alapja is lehetne.

Nem lennék Bozeman helyében, az biztos (a lemez legvégén: " The devil is alive, He will find you"), viszont ezzel a változatosságával csalogató, komor hangulatú anyaggal a Whitechapel bizonyosan jó irányt vett. 

L. L.  8