TESLA - Shock (lemezkritika)

TESLA
Shock
(UMC)

 

A legutóbbi Tesla albumról, a 2014-es Simplicity-ről nagyon hiányzott egy producer, aki karaktert adott volna a klasszikus amerikai hard rock csapatnak. Fájó szívvel mondom ezt egyébként, mert nagyon kedvelem őket.

A csapat is érezhette, hogy valami hiányzott a legutóbbi munkánál, így most régi cimborájukat, a Def Leppard gitárosát, Phil Collent hívták meg maguk mellé, aki viszont egyértelműen a saját bandája felé terelte őket, és ahogy érzem, még a dalszerzésbe is beleszólt.

Egyfelől Collen munkája nem tett rosszat a Teslának, mert most születtek igazán emlékezetes dalok is, ilyen például a Taste Like (Slaughter és AC/DC ízekkel), a The Mission (talán a legteslásabb szám az albumon, Jeff Keith remekel is benne), a Shock, vagy akár a nyitó You Won't Take Me Alive, ám a lemez javát mégis inkább olyan számok teszik ki, amelyeket a legnagyobb jóindulattal is csak Def Leppard B-oldalakként tudnék jellemezni. Jó példa erre a záró Comfort Zone, a rádiósra formált Aerosmith hangulatában fogant Afterlife, és persze a balladák...

A vonósokkal megspékelt We Can Rule The World lehetne Leppard vagy akár Bryan Adams is, Forever Loving You is tucatlíra, a California Summer Song meg nem több, mint egy cinikus kísérlet az amerikai rádiók bevételére. Ebben aztán nemhogy Tesla, de rock is alig van.

Collen nem hiába üldögélt annyit Mutt Lange mester mellett, ellesett tőle jó néhány trükköt, ez tisztán hallatszik itt, a Tesla azonban szinte nyomtanul eltűnt a Shock album elkészítése közben. Egyedül Jeff Keith hangja árulkodik arról, hogy ez egy Tesla album, és ez a torok ér is néhány pluszpontot, akárcsak Frank Hannon érzéssel teli szólómunkája.

A Shock sajnos nem hozta el a Tesla újjászületését. Egy olyan bandától, amelyik Mechanical Resonance és Psychotic Supper színtű hard rock klasszikusokat alkotott, ez a lemez csalódás nálam. (A HP-táblában még 8 pontot adtam, de ez inkább egy 7-es.) 

L. L.  7