SLAYER - Búcsú Bécstől

Schmidt Péter beszámolója a Stadthalléban adott koncertről

2018. december 10. (hétfő) 17:35 | utoljára módosítva: 2018. december 11. (kedd) 04:16

Kapcsolatom a Slayerrel igen régi időkre nyúlik vissza. Másodikos gimis koromban engem, az akkor már gyakorló metalos tinédzsert pár felsőbb éves srác vezetett be az olyan keményebb kötésű csapatok világába, mint pl. a korai Megadeth, Anthrax, Sodom, Exodus, Overkill, Metallica, Nuclear Assault, Voivod és társaik. Hamar ráharaptam erre a karcosabb vonalra, a legnagyobb hatást azonban nem az említett bandák gyakorolták rám, hanem a los angelesi Slayer, méghozzá az akkoriban frissnek számító Reign In Blood lemezzel.



A mai napig bennem van, milyen totális döbbenetet éreztem, ahogy az a bizonyos 28 perc először gyalulta végig a hallójárataimat és az agytekervényeimet.

Pár évvel később aztán ugyancsak a Slayer volt az a zenekar, akiknek a koncertje miatt először külföldre utaztam, hogy végre élőben is láthassam őket. Ráadásul egy éven belül duplázás lett a dologból, tekintve hogy a Seasons-turné müncheni állomása után '92 augusztusában az akkor már utolsókat rúgó Csehszlovákiába, jelesül az Ostrava melletti Havirovba utaztunk, fel egészen a lengyel határ mellé – tizenkilencen egy csapatba verődve, iszonyat lepusztult éjszakai vonattal, előre megvásárolt koncertjegy nélkül.

Soha nem felejtem ezt a két bulit, életre szóló élményt adott mindkettő. (Nem mellesleg utóbbi koncert volt a csapat második fellépése Dave Lombardo kiválása után.) Az évek során aztán jó néhány alkalommal láthattam még Arayáékat, de amint a búcsúturnénak híre ment, illetve kiderült, hogy lesz bécsi dátum is, nem volt kérdéses, hogy ismét útnak kell indulni.
 




Tehát búcsúturné. Az ide vezető út állomásaival azt hiszem, mindenki tisztában van, a magam részéről ezen a fejleményen olyan nagyon nem is csodálkoztam. Nyilván sajnálom a dolgot, de adott már annyit ez a zenekar a műfajnak, a közönségnek és személy szerint nekem is, hogy rossz szájíz nélkül engedhessük emelt fővel elbúcsúzni őket. Már csak azért is így van ez, mert a Slayer azon kevés formációk közé tartozik, akiknek lényegében egyetlen húzásuk miatt sem kell utólag mosakodniuk, kínosan magyarázkodniuk. A kompromisszummentes attitűdnek kevés hozzájuk fogható képviselője létezik a műfajban - már csak ezért is megérdemlik a maximális tiszteletet, és akkor a definitív erejű életműről még nem is beszéltünk.



Érkezés Bécsbe. Az osztrák főváros legnagyobb fedett helyszínére hirdetett koncert már jóval a koncert napja előtt teltházas lett, ami nem is csoda annak fényében, hogy a helyi erőkön felül mennyi szlovák, cseh, lengyel és magyar rajongó érkezett az eseményre (a 2019-es újabb turnékör állomásai ekkor még nem voltak bejelentve). Nézetem szerint ha önmagában csak a Slayer játszott volna, akkor is jó eséllyel megtelik a Stadthalle – így azonban, hogy az Obituary, a Lamb Of God és az Anthrax is fellépett Kerry Kingék előtt, tényleg nem lehetett kérdéses a sold out.

 


 




A meghirdetett kezdéskor a Tardy testvérek zenekara szépen fel is ballagott a deszkákra, hogy minden különösebb cécó nélkül egy erőteljes old school death metal kezelésben részesítse a már őket is szép számban figyelgető publikumot. Minden death vokalisták egyik legjellegzetesebbje, azaz John Tardy a maga szokásos mániákus, egyre gyorsuló körbe-körbe sétájával, a még mindig hatalmas lobonca alá temetkezve hörögte a veretes sorokat, míg társai meglehetősen statikus kiállással, cserébe viszont halálpontosan és súlyos intenzitással vezették elő erős Celtic Frost- és Autopsy-rokonságot mutató témáikat.

Ahhoz képest, hogy azért igazából klubban éled meg ez a fajta zene, egész szép reakciókat kaptak a közönségtől, pedig túlzottan sokan szerintem nem ismerhették őket. Az egyetlen Sentence Day-t leszámítva amúgy totál ősprogramot nyomott a csapat, két nótát a Slowly We Rot-ról, kettőt a Cause Of Death-ről, egyet a The End Complete-ről, aztán szevasz. Az évtizedes rutin baromira hallatszott a produkciójukon, egész jól is szóltak, a death metal Bill Ward-ja, azaz Donald Tardy dobos pedig egyenesen brillírozott. Már csak miatta is érdemes élőben elcsípni az Obituary-t, elképesztően húzós és fineszes az ember játéka ugyanis.





 


Az Obi izmos felütése után az Anthrax engem valahogy kevésbé tudott most eltalálni, pedig ők szintén évtizedes rutinnal bírnak, színpadi jelenlét tekintetében pedig egyértelműen ott vannak az élbolyban. Ugyanakkor a maguk alapból vigyorgósabb attitűdjével itt és most kilógtak kissé a felhozatalból, és hát a megszólalás sem állt melléjük, messze ők szóltak ugyanis a leggyengébben ezen az estén. A receptjük egyébként egészen hasonló volt Tardyékéhoz: egy dal (Fight 'Em 'Til You Can't) szólt az újabb korszakból, minden mást pedig 1990-el bezárólag poroltak le. N.F.L., Indians, Caught In A Mosh, Be All, End All – meglepetés kizárva. Ilyenformán nem hogy Bush-érás nótát nem játszottak (erre nem is számítottam), de semmi más olyat sem, amire igazán felkaphatta volna a fejét bárki, aki csak egyszer is járt már az életében Anthrax koncerten.

Ehelyett az amúgy is szűkös műsoridőbe belepréseltek két feldolgozást: a még csak-csak okés Antisocial mellett már megint elővezették azt a Got The Time-ot, aminek a népszerűségét már '90-ben sem tudtam mire vélni. Legalább ezt becserélhették volna valami csemege-jellegűbb nótára, megtisztelve ezzel a szép számmal jelen lévő Anthrax-pólós rajongói törzsgárdát. A meglehetősen sótlan kiállású Jonatahan Donais kivételével a brigád amúgy látványosan és nagy elánnal nyomult, a Charlie Benante helyén kalapáló John Dette játéka szintén rendben volt, de sajnos a hangzás eléggé agyonvágta a mutatványt, és a kiszámítható setlisttel sem vettek le a lábamról.




 




Sokak szerint a Lamb Of God volt ezen az estén – hogy stílszerű legyek – a fekete bárány, pedig szerintem a maga agresszívabb élével és komor dallamosságával jobban illett ez a csapat a Slayer elé, mint a vidámkodósabb kisugárzású Anthrax. Az ő kilenc nótás szettjük már jóval arányosabban válogatott a régebbi és az újabb dolgaik közül, és bár Randy Blythe torokmetszett hangja engem hosszú távon kissé lefárasztott, a zenei szekcióra egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Chris Adler dobos konkrétan egy őstehetség, s az őt helyettesítő Art Cruzra sem lehetett panasz, ahogy a két gitáros - Willie Adler és Mark Morton - okos riffelésére és jóféle szólómunkájára sem. Az pedig kétségtelen, hogy Randy punk/hardcore gyökerei ellenére a Lamb Of God egy vérbeli, súlyos metalhorda - és nem nu metal meg metalcore, ahogy sokan felületesen beskatulyázzák őket.

Modernebb, ritmus-orientáltabb (úgymond groove-osabb) ez a banda az este többi szereplőjénél, ez tény, de a thrash hatások és a nótaközpontú klasszikus metal felfogás ugyanígy részei a világuknak. Számomra ez egyszerűen csak durva fémzene, minden további jelző nélkül. Vagy esetleg Pure American Metal, ahogy a mögöttük lógó háttérvásznon volt olvasható...

Szerencsére ők már ismét korrekt megszólalást kaptak, és a publikum is egész komoly lelkesedést mutatott a programjuk hallatán. Bár előzetesen furcsállottam, hogy ők játszottak közvetlenül Arayáék előtt, és nem az Anthrax, de a nagyérdemű hangos reakciója alapján nekem úgy tűnt, végső soron jogosan kerültek ebbe a pozícióba.

 


 




Első találkozásunk óta kb. tíz alkalommal volt szerencsém a Slayerhez, ezek között voltak egészen briliáns, illetve – önmagukhoz mérten – kissé sápadtabbra sikeredett produkciók is. Általában engem inkább fedett helyeken, csarnokokban tudtak jobban meggyőzni, a fesztiválos találkozásaink alkalmával többnyire nálam kevésbé működött a dolog, szerintem az a vonal kevésbé az ő terepük. Most szerencsére minden összetevő a helyére került, a Stadthalle ugyanis mind méretében, mind akusztikájában ideális volt erre a bulira. (Igaz, utóbbi tekintetében megoszlottak a vélemények – mindenesetre ahol én álltam, ott kimondottan tisztán és erőteljesen szólalt meg a felszerelés.)

A színpadképet minden eddiginél látványosabbra álmodták ehhez a turnéhoz, nyilvánvaló az arra irányuló szándék, hogy még utoljára mindenki retinájába kitörölhetetlenül belevéssék a véres Slayer logót. Impozáns, részben sötétben is foszforeszkáló, cserélődő háttérvásznak, okosan megkomponált világítás (szerencsére az idióta stroboszkópot otthon hagyták), tűzcsóvák, lángtenger, vasból eszkábált égő sasfigurák, szóval nagyon megadták a módját. Mindez azonban üres lufi lett volna egy gyenge produkció esetén – ámde erről szerencsére szó sem volt, kimondottan top formában gyalult ugyanis a zenekar, így a látványelemek egy már amúgy is bivalyerősen elővezetett zenei tartalom alátámasztását szolgálhatták. Igazság szerint ez a 19 nóta egy szál kopott villanykörte alatt is ugyanilyen komolyan pusztított volna, a kimaxolt színpadkép így tehát valóban bónuszként funkcionált, nem pedig valamiféle pótlékként avagy szépségtapaszként.



 


 

 


A program gerincét (összesen 12 nótát) lényegében a Decade Of Aggression koncertalbum legjava adta: Postmortem, War Ensemble, Black Magic, Mandatory Suicide, Seasons In The Abyss meg a többi, és ezek közé szurkáltak be egy-egy dalt az 1990 utáni időszakból. Az intrót követően rögtön a Repentless jelentette a nyitást, de volt aztán még When The Stillness Comes, Hate Worldwide, Jihad, Disciple meg Payback is, nem beszélve a nálam abszolút kedvencnek számító Dittohead-ről. A totál old school záró blokkban elreszelt South Of Heaven/Raining Blood/Chemical Warfare/Angel Of Death négyes hallatán pedig szó szerint elérzékenyültem, főként a szegény Jeff Hanneman emlékét megidéző, utolsóként kifeszített molinót látva. Tudom, a meghatódás és a Slayer szavak egy mondatban történő szerepeltetése legalábbis bizarr hatást kelthet, de velem tényleg ez történt néhány perc erejéig.

 



 



Mindezeken túlmenően a négy arc természetesen megalázóan jól zenélt:
Paul Bostaph dobolását nézve és hallva nekem egy cseppet sem hiányzott Lombardo, a hajókötél-szakállú Kerry King mellé felsorakoztatott Exodus-főnök Gary Holt pedig figyelemre méltó módon, egyszerre karakteresen, ám mégis alázattal töltötte be a Hanneman helyén támadt űrt. A bőgős-énekes Tom Araya pedig egészen megfiatalodott: a Mikulás-arcszőrzet immáron a múlté, és még pár kilót is ledobott magáról. Nagy szaladgálást szokás szerint nem rendezett a húros szekció, de az ő esetükben maga a zene és a puszta kiállás elegendő ahhoz, hogy az ember apró kisegérnek érezze magát egy tomboló tűzvihar kellős közepén


A frontember közönséggel való kommunikációja a szokásos igen szűk mederben csörgedezett, azonban a koncert végén meglepően emberi és meleg hangú néhány mondatot szólt hozzánk. De előtte még megállt a színpad szélén, és hosszú percekig csak szótlanul járatta fel-alá a tekintetét a tömegen – mindez valahol beszédesebb és őszintébb volt, mintha hosszadalmas tirádázásba fogott volna. Így, ezzel a lezárással lett szép kerek egész ez az este. Slayer über alles!


(Néhány nappal Bécs után érkezett a hír, hogy a zenekar jövő nyáron még folytatja ezt az európai búcsúkört, ráadásul június 11-én Budapestre is ellátogatnak majd. Aki tehát Bécsben - vagy bárhol másutt - sikerrel csípte el Kerry Kingéket, az most újrázhat, aki pedig eddig kimaradt a jóból, annak most itt a lehetőség. Amit bizony meg kell ragadni, mert ezek már tényleg az utolsó hetek-hónapok lesznek a végleges és végérvényes leállás előtt.)

Sch-dt


Fotók a bécsi koncertről

Metalitalia fotók a turnéról




SLAYER - Az elhangzott dalok:

Repentless
Blood Red
Disciple
Mandatory Suicide
Hate Worldwide
War Ensemble
Jihad
When the Stillness Comes
Postmortem
Black Magic
Payback
Seasons in the Abyss
Dittohead
Dead Skin Mask
Hell Awaits
----
South of Heaven
Raining Blood
Chemical Warfare
Angel of Death

 

 

Hammer TV

 
ESKIMO CALLBOY - Pumpálj velük keményen! Új dal és videoklip: Pump It
2021. december 3. (péntek) 18:41

A We Got The Moves című nyári bulihimnuszt - és persze a felejthetetlen Hypa Hypát - most egy új klipes dallal igyekszik megfejelni a Ruhr-vidéki electrocore sikerzenekar, az Eskimo Callboy. Kevin Ratajczak énekes: "Ez barátaink, egy hihetetlen utazás kezdetét jelenti a testetek és a lelketek számára! Hallgassátok meg az új dalunkat, tegyétek a napi rutinotok részévé, és érezzétek, ahogy testileg és lelkileg is fejlődni fogtok! Pumpáljátok hangosan, pumpáljátok keményen, érezzétek át az igazi Eskimo Callboy testkultúra szellemét!" Január 12-én a Barba Negrában játszanak, ha minden jól megy... A buli persze már rég teltházas, de ha nagyon akarsz pumpálni velük, talán eladó jegyet még találsz az esemény oldalán.   www.facebook.com/eskimocallboy  

DYNAZTY - Itt a második dal a svédek tavasszal érkező új albumáról: Power Of Will
DYNAZTY - Itt a második dal a svédek tavasszal érkező új albumáról: Power Of Will

2022 április 8-án jelenik meg a modern melodikus metalt játszó svéd Dynazty nyolcadik albuma, a tavalyi The Dark Delight lemez utódja, második előzetesként pedig már itt is van...

SCYTHICON - Az új hazai death metal banda második dala: Whitehell
SCYTHICON - Az új hazai death metal banda második dala: Whitehell

Az még nyári hír volt, hogy befejezte első lemezének munkálatait a Scythicon zenekar, és be is mutattuk a Casus Belli lemez első előzetes dalát, a The Future Tomorrowt, most pedig itt a...

AMORPHIS - Hivatalos klippel a februári lemez első dala: The Moon
AMORPHIS - Hivatalos klippel a februári lemez első dala: The Moon

Halo címmel február 11-én jelenik meg az új Amorphis album, a 2018-as Queen Of Time lemez utódja, a finnek tizennegyedik albumának első előzeteseként pedig már lehet is barátkozni a The...

BLIND GUARDIAN - Ősszel jön az új album, videoklippel egy friss szám: Deliver Us From Evil
BLIND GUARDIAN - Ősszel jön az új album, videoklippel egy friss szám: Deliver Us From Evil

Még a nyáron írtunk arról, hogy befejezte új albumának munkálatait a Blind Guardian, most pedig már itt is van egy vadonatúj daluk, a Deliver Us From Evil. Ez az új szám ízelítő a...

FIT FOR AN AUTOPSY - Januárban érkezik az új album, klippel a harmadik dal: In Shadows
FIT FOR AN AUTOPSY - Januárban érkezik az új album, klippel a harmadik dal: In Shadows

Tavaly februárban, még a pandémia-őrület előtt Budapesten is bemutatta ötödik lemezét az amerikai deathcore fogat, a Fit For An Autopsy. A 2019-es The Sea Of Tragic Beasts lemez...

ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ
Bejelentkezés
Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Your browser doesn't support or you disabled stylesheets.
HammerWorld Facebook oldal HammerWorld YouTube oldal HammerWorld RSS