ÉLŐ FÉM - Gamma Ray, Freedom Call Pozsonyban!

Az olaszok hangzásával még akadtak problémák, de a gitárok a Freedom Call-nál sem dörrentek meg kifogástalanul. Programjuk viszont tévedhetetlen volt. A Gamma Ray dobos Dan Zimmermann ugyan nem vállalta a dupla tagsággal járó dupla koncerteket (még a turné előtt kiszállt a Freedom Call-ból), így új ütőssel álltak színpadra. De az, hogy az egyébként alapítótag Dan helyén az ex-Primal Fear dobos, Klaus Sperling játszott, igazán nem bírt sok jelentőséggel. Egy Freedom Call / Gamma Ray párosításnál nehéz jobbat elképzelni, és mindegy, ki ül a dobok mögött.

Ez még akkor is igaz, ha Chris Bay-ékből sosem lesz elsőligás csapat, ahhoz túl sok hagyományőrző és ismerős momentum van a dalaikban. De kit is izgat, ha a Gamma közönség lényegében száz százalékban fedi a Callerek potenciális táborát? A csapat lemezeivel eddig sem volt különösebb gond, ahogy a január végén kijött Legend Of The Shadowking című új album is hozza, amit elvárhatunk tőlük, jóféle europowert. A Stratotól elcsent című Hunting High And Low miértjét máig nem értem. Az eredeti az maga a Premier League, ez meg csak a területi bajnokság... Viszont nagyot ütött a Tears Of Babylon (klasszikus darab nálam!), vagy a végére tartalékolt  Land Of Light és a névadó Freedom Call. Egy szűk órájuk volt talán, de a végén komoly „Freedom Call” kórussal jutalmazta őket a nagyérdemű. Remek bemelegítés volt, és autentikus párosítás.

 

A Gamma Ray esetében direkt igyekeztem kerülni a várható programot, már csak azért is, mert nem számítottam nagy meglepetésekre. Nyilván jön a To The Metal című új lemezről ez-az, meg az összes elhagyhatatlan korábbi nóta.... Végül lett azért meglepetés, kezdve azzal, hogy a friss dalok élőben sokkal jobban megtaláltak, mint lemezen. Nekem ugyan nincs olyan szigorú véleményem, mint a To The Metal közel a sárba alázó Kánya Ferinek, de tény, hogy én is hiányoltam a jellegzetes Hansenes dallamvilággal, nagyívű énekkel rendelkező igazi Gamma hangulatot. A szikárabb, Judas utánérzetű riffekre pakolt énektémák kissé rutinmunkának tetszettek. Érdekes, hogy mit sem variáltak rajtuk, élőben ezek is hengereltek

 

A Welcome intro után egyből tutira mentek: a Gardens Of The Sinner kiváló nyitás, a New World Order-rel megtoldva pláne az! A két lendületesebb dal alatt összeállt a hangzás is - egyszerűen fülig ért a szánk. Kellemes, szórakoztató, igényes... Az egykori Helloween-arc Kai Hansen pedig a műfaj egyik ikonja. Egy kis mosolygós tökmag, akiből még talán akkor sem tudna előbújni némi negativizmus, ha mondjuk doom lemezt akarna írni. Itt is végigmosolyogta a bulit.

A basszer Dirk Schlachter egy Hetfieldes bajusz-szerűséget növesztett, aminek következtében (valamint a mellkas-villantós bőrmellény mellőzésével) vesztett a DeMaio hasonmásságából, de játékával nyilván nem volt gond. A lemezborítót imitáló háttérvászon az erős, kontrasztos megvilágításnak köszönhetően sokszor egy-egy adott színvilágba borította a színpadot, és magát a hátteret is (a piros-vörös árnyalat vicces módon egész hasonló volt a Hammerfall Hearts On Fire borítójához), a kékes-feketés-lilás viszont az éjszakai Pandora bolygót juttatta eszembe az Avatarból. Szóval, ez azért tetszetős volt.

Az említett meglepetés az volt, hogy a régiek közül (a Land Of The Free-ről pl.) elővettek olyasmiket, mint a Saviour / Abyss Of The World, ami – ahogy az a lemez úgy egészében – alapból zseni, viszont tökre nem tipikus koncertanyag. És ez a Powerplant lemez közel 9 perces Armageddonjára is igaz. Az új albumot öt dallal is megidézték (a címadón kívül volt az Empathy – Deadlands kettős, az utolsó korszak egyik legjobbja, a Fight után pedig jött a Mother Angel – No Need To Cry páros).

 

Zimmermann dobszólózott is, ezt viszont bazi fölöslegesnek éreztem. Sokan idejétmúltnak tartják az ilyesmit, de nekem nem ez böki a csőröm, inkább az, hogy ilyesmit akkor van értelme beiktatni, ha valami "tényleg-nagyon-király" szólót kapunk. Az ilyesmiből sajna kevés jut, ez a dolog a régi nagyoknak jobban ment. A végére megspékelte a tudományát egy kis alájátszott díszítő zenével is, de ez így is időhúzás volt. Ha belegondolok, hány nagy Gamma Ray nóta van maradt talonban…

 

A buli végére persze megmaradtak a nagyágyúk: minden idők legnagyobb Ray-himnusza, a Rebellion In Dreamland (borzongás!), majd a kapkodós, lendületes Man On A Mission jött, és végül, már ráadásként a Helloween I Want Out-ja (mókásan kétszer elkezdve, majd a Ride The Sky-t is hozzápasszírozva a végéhez). Az utolsó erőpróbát a Send Me A Sign jelentette, amit szépen énekelt is mindenki Hansennel.

 

Tét nélküli, előre borítékolható, de nagyon jó hangulatú koncert volt ez, harmadház ide, nem 100 százalékos sound oda!