TATTOO THE SUN FESZTIVÁL - Watch My Dying, divideD, Diabolus In Musica (koncertbeszámoló)

A nyár tökéletes zárásaként a Dürer Kert lezajlott, irgalmatlan Tattoo The Sun fesztiválon most csak három bandát sikerült megnéznem a sokból, és mind máshogy volt klassz.

 

A Diabolus In Musica ugye az Ørdøg akusztik verzióban, felerészben legalábbis, minthogy Vörös Andris énekel és Nagy-Miklós Péter gitározik. A két másik fószer pedig Bokodi Bálint énekes-hegedűs és Korpos Lajos gitáros. Meg néha megy alá némi dob-perka, gondolom, samplerről. És baromi hangulatosan tolják ilyen verzióban az Ørdøg egyes dalait, meg az Isten Háta Mögöttől a Tavaszi nemződüh-öt. Unplugged módon eléggé különböznek ezek az eredetiktől, máshol vannak a hangsúlyok, és így nyár végén egészen sajátos feelingje volt ennek a fellépésnek. Egyszerre szomorkás és vidám; és nagyon tetszett.

 

A divideD a nagyteremben teljesen másmilyen show-t produkált. Aki nem ismeri őket, az tán nem tudja, ez vicc-e, de én most is azt éreztem, hogy a csúcsra járatott ’80-as évek feeling mellé épp elég modern rész került, s ami a lényeg: lézersugárként vágó dallamok és deloreani riffek. A totál retro-futurisztikus háttérvetítés, Belmont ujjain a lézervetők, a jelmezek és a melódiák zöme is elfért volna a Ready Player One-ban (könyvben, filmben egyaránt).

 

A szinte sokkoló látvány mellett szinte kihívás volt a zenét is befogadni, pláne, hogy elég sok új, még ismeretlen dal is elhangzott. De azok is azonnal ütöttek. Belmonték nem a körítéssel szúrják ki az ember szemét, és nem is pusztán nyúlják azokat a régi témákat, hanem valami újat csinálnak belőlük, ami kegyetlen fogós és alaposan feltüzelte a közönséget. Szóval most sem kellett csalódnom bennük.

 

A Watch My Dyingnak ez volt a 20. születésnapi bulija, és annál is jobb lett, mint amit reméltem. Egy dolog, hogy szinte a kezdetektől olyan súlyos metalt játszanak (és olyan színpadi jelenléttel), ami mellett hazai és külföldi bandák tömegei tűnnek sápatag poénnak. De ennyi év után nem pusztán profi és gyilkos a WMD, hanem elképesztően szórakoztató is. Veres Gábor énekes mindig is olyan frontember volt, aki elvetemült humorral és iszonyú erőbevetéssel tette cimborájává és egy életre lekötelezettjévé a közönséget, de most a többiek is felszabadultak voltak (jó, Bori Sanyi nem, de ő zordonabb Drakula grófnál is, s ez így van rendjén, különben hogy írhatna olyan számokat, amilyeneket).

 

Volt pár vendég a koncerten: Kovács Attila gitáros (most Sear Bliss és Kill With Hate, korábban Ørdøg, Varso, miegymás) több dalban is pengetett – saját bevallása szerint ő lett így a WMD Janick Gers-e. De vendégszerepelt Bordás Zoltán, a korai idők dobosa is, és végre láthattam a Háttal álmodót Horváth Martinával. A gót boszorkány hihetetlen tisztán és szépen énekelt, s a dal olyan fagyot váltott ki a nézőtéren, amilyen zúzást mondjuk a Fényérzékeny. Emellett párszor ő is kivette a részét az össznépi lufihajigálásból. Merthogy a szülinapi buli egyik kelléke a min. 99 luftballon volt, piros szív és fekete gömb formában, melyeket részben a közönségből a színpadra hívott hősök fújkáltak fel.

 

A hangulat vidámságát némileg azért csorbította, hogy a legtöbb WMD nóta irgalmatlan nagy zúzás, s ha nem, akkor meg olyan komor, hogy egész virágmezőket képes elhervasztani. A közönségben azonban nem voltak efféle növények, és ugyanolyan örömmel fogadtuk Az elválasztás korát, mint az örök sláger Nicht vor dem Kind-et, vagy Az eredeti testformát a kultikus, 2002-es Húsmágnes EP-ről. Nem tudom, hány WMD koncerten voltam életemben. Nem elégen, de azért sokon. Mindegyikből őrzök valamit. Ez önmagában is nagy szó, amilyen sok koncerten voltam ever.

De ez a szülinapi az egyik legjobb volt mind közül. Nem volt benne semmi görcs, totál felszabadultan zúzták le a fejünket. Örülök, hogy egy időben élünk, segít elviselni a kort, bármely értelemben.

U.N.


További fotók Uzseka Norberttől - Katt ide!