ÉLŐ FÉM - Utazás időben és térben a kanadai mesterekkel

Az Ad Astrába visszatért Spala Márk gitáros, az énekesi teendőket így teljes egészében a másik hathúrnyűvő, Erdélyi Péter látja el. Nekik mindig ez volt a gyenge pontjuk, s most is az, de olyan sokféle téma keveredik náluk, hogy ide olyan arc kellene, aki képes Chris Cornell, Warrel Dane meg mondjuk Anselmo módra is énekelni. És ez egyszerre előny és hátrány, mert remek dolgaik vannak, de nem minden esetben érzem úgy, hogy a végeredmény igazi dallá állna össze.

Az is megesik, hogy egy-egy igazán eltalált témát nem fejtenek ki eléggé. Ugyanakkor minden korábbinál jobban tetszettek (dacára annak, hogy Murphy dobost Sasvári Ferenc helyettesítette), mert egységet éreztem bennük, és átjött, hogy szívből tolják. És még a Peter Gabriel feldolgozás (Sledgehammer) is rendben volt. (U.N.)

A Dürerbe beesve első blikkre picit ijesztőnek tűnt a látszatra szolidan szállingózó közönség, ráadásul az épületben több rendezvény is zajlott, így nehéz volt megítélni, tulajdonképpen hány ember is készül a nagytermes kanadai metal akcióra. Végül a keverőn átlógva jó félházasra telt a terem, ha nem is tömötten. Így mondhatjuk, a kemény mag a dömping ellenére kitett magáért (csak aznap két másik fontosabb buli is volt még), s végül rosszul se festett a dolog.

Ami a helyszínt illeti, a Pecsa és a Club 202 (akkor még Wigwam) után a Dürer foglalt házas miliője sokkal inkább illett a csapat által képviselt undergroundhoz (hiába márkanév a Voivod, azért csak underground). Én magam már a Downnal közös bulin is lelkes voltam, mert hát Piggy tragédiája után már az is öröm, hogy egyáltalán láthatjuk még őket, a tavalyi önálló buli meg kifejezetten királyul sikerült, mégis azt kell mondjam, ez a fellépés maximálisan vitte a pálmát.

A megjelent úgy 2-300 ember átlagéletkora simán harminc felett is lehetett, ez tehát nem egy stagedivingos, komolyan zúzós buli lett, ennek viszont megvolt az a pótolhatatlan előnye, hogy különösebb gyötrelem nélkül a második sorba sikerült állni, közvetlenül a basszer Blacky elé, aki előre-hátra dőlve, ide-oda sasszézás közben szó szerint a színpad széléről, fél méterről tolta az arcunkba a dalokat (s mivel az ő oldalán álltunk, a basszusról így könnyen megállapíthattam, milyen állatul szólt!).
 

Összességében már nem volt ennyire lenyűgöző az összkép, legalábbis az elején. Egy elnyújtott, ám annál hangulatosabb Pink Floyd intróból kiugorva - éles kontraszttal - kezdésnek rögtön egy első albumos ős-nótát toltak az arcunkba (Voivod), és ekkor a sound terén még volt összevisszaság, de már a másodiknak érkező Ripping Headache táján helyreállt a rend, és onnantól bizony kifejezetten megdörrent a produkció.

Eleve egészen különleges volt a csapatot ennyire közelről, ilyen perspektívában látni, át tudtuk venni tőlük a színpadi lüktetést, ráadásul ezt is meg tudta fejelni az érezhetően old schoolra vett program. Persze, ahogy vártuk, a 2013-ban érkező új albumot is megidézték, nem kevesebb mint három dal erejéig. Ezek a már Piggy nélkül született témák amúgy a legutóbbi album irányvonalánál némiképp múltba tekintősebbnek tűntek, a nyolcvanas évek második felébe kalauzoltak vissza - már ami ennyiből lejött).

Az egyik új tétel az új album címadója, a Target Earth volt, a másik Kluskap O'Kom címre hallgat, és mint kiderült, erősen kanadai ihletettségű, a harmadikként felbukkant Mechanical Mind viszont már ismerős lehet a vájtfülűeknek, lévén ez bakelit kislemezen korábban kicsöpögött. Ami pedig az old school vonalat illeti, mi mást mondhatnék, ha a szett úgy állt fel, hogy csak a Dimension Haströss lemezről három dalt is előrántottak?

A kaotikus ős-thrash Away dobos zseniális (és nehezen követhető) témáival, bonyolult váltásaival így élőben még egyértelműbbé tette, hogy bár a Voivod nem egy könnyű hallgatnivaló, de az őrült zsenialitás rendesen bele van szőve a dalaikba. Ami pedig az „elszálltabb” oldalukat illeti, remekül egybe tudták fésülni a kettőt, amire itt nem is mutatkozhatott jobb példa, mint a buli végén Piggy emlékének dedikált Astronomy Domine a Pink Floydtól.

Blackyt már méltattam, de hiba volna a többiekre személyenként nem kitérni: egyrészt, mert Away még mindig sokkolóan lazán és könnyedén képes ezeket a fifikás témákat csuklóból kirázni (ráadásul tök jellegzetes látványra is, ahogy dobol), másrészt, mert a frontember Snake is emblematikus arc. Ma már persze az „új fiú”, Chewy, azaz Daniel Mongrain is simán a ringben van, teljesítménye és éneke okán is, de láthatóan be is illeszkedett, élvezi a csapatban töltött minden percet.

Tiszta szerencse, hogy az az ügyeletes tréfamester, aki bombariadót generált aznap estére, a koncert utánra időzített...

Toplistás koncert volt, bánhatja, aki kihagyta!

Szilvás Gergő

Fotók: Polgár Péter

VOIVOD - Bp., Dürer Kert, 2012/10/19 - Polgár Péter fotói