ÉLŐ FÉM - "Hát ezt is megértük!" - a Saint Vitus Budapesten

"Hát ezt is megértük, a Saint Vitus Magyarországon!" - kiáltott fel örömében Holdampf Gábor, a Magma Rise bőgős/énekese a koncertjük közepe táján. "Na de tényleg!" – válaszoltam erre én, gondolatban legalábbis. Ráadásul, tekintve, hogy fellépett a magyar doom színtér crème de la crème-je is, azaz a Wall Of Sleep, a Sunday Fury és a Magma Rise,  a Saint Vitus koncertből egy igazi kis nyári bólogatófesztivál lett.

Nem valószínű, hogy a Vájtusz közönsége rászorult volna erre, de azért itt is meg lehetett figyelni, hogy hányféleképpen lehet játszani egy ilyen kötött szabályú műfajt, mint a doom. A Wall Of Sleep stílusát például egyfajta elegancia jellemzi, míg a Sunday Furyban ott van a hardcore él. Nem tudom, hogy miért épp a WOS nyitotta az estét, de mivel valamilyen oknál fogva most láttam őket először élőben, sajnáltam hogy a kiszabott játékidejük csak hat-hét számot engedett meg. Az Into The Light így is kellemes emlék marad.

A programot annyira pontosan tartották a csapatok, hogy amíg elszívtam pár cigarettát a fedélzeten, a Sunday Fury már le is zavart egy-két nótát. Nagy volt a jókedv a színpadon, mire vissza leértem - meg a színpad előtt is, hiszen minden SF dal felér egy lélekmasszázzsal. A rövidke show végén, a banda összehozott egy kis örömzenélést is, Gitáros Laci (Herczeg Laci) születésnapja alkalmából. Konkrétan egy One-ba oltott, doomosított Sultans Of Swingről volt szó. Micsoda ötlet! Legszívesebben végigtáncoltam volna az egészet. Lehet hogy nem volt spontán a dolog, de nagyon annak tűnt.

A Magma Rise rögtön a Time’s Been Given című überhimnusszal kezdett (hacsak nem temettem megint füstbe az első nótát). Tudom, hogy a Magma Rise nem Holdampf Gábor - meg fordítva sem -, de itt a zene tényleg olyan, mintha rátekeredne Gábor felbecsülhetetlen értékű hangjára, és ez ezer doom együttes közül is felismerhetővé teszi őket. Szóval a Magma egy óriási együttes, egyelőre egyetlen darab óriási albummal (volt még róla, nem feltétlenül ebben a sorrendben: Standby, Tombstone Eyes, For Those, meg a Mood-himnusz Glow, Burn, Scream is), és kimondottan örültem hogy láthattam őket a Saint Vitus előtt. Volt az egésznek egy ilyen apák és fiak jellege.

Bár az amerikai ős-doomster Vitus színpadra lépése előtt elhangzott már vagy hatvanöt doom riff, amit Dave Chandler kierőszakolt a gitárjából, az valami teljesen más volt. Mintha a föld legmélyéről előtörő miazmákat alakította volna át zenévé. A csapat elképesztően hangosan is szólt, így a Blessed Night-tal mintha a világvége vette volna kezdetét. Rögtön a Blessed Night után - úgy látszik, ez nem csak szerintem a Lillie egyik legjobb száma - az I Bleed Black jött, és ha létezik egyáltalán tökéletes doom opusz, ez bizony az. Amikor Wino belenyögte a mikrofonba a rocktörténelem egyik leghátborzongatóbb nyitósorát – "Open my veins, I do it everyday" - tiszta Lou Reed amúgy – képzeletbeli könnyeket törölgettem a szemem sarkából.

Az új albumról eljátszották még többek között a The Bleeding Groundot is, ami megüti az I Bleed Black szintjét, zeneileg is, szövegileg is. A Clear Windowpane-re külön kíváncsi voltam, mert ebben a több, mint húsz évvel ezelőtt született dalban benne van az egész későbbi stoner rock vonulat. Szavak nincsenek rá, hogy hogy hasított a Windowpane élőben. Chandler úgy gitározta végig a nótát, mint valami epileptikus Hendrix. Ha itt nem is, később, mikor Dave bemutatott egy foggal-körömmel való gitározást, biztos eszembe jutott volna a nagy Jimi neve.

Dave Chandler – ha van esetleg valaki, aki nem ismerné – úgy néz ki, mintha a Hells Angels valamelyik tagja felcsapott volna télapónak. Lehet hogy a valóságban nem olyan nagyon magas, de a színpadról úgy tornyosult fölénk, mint valami óriás. Többek között ez a jó a hajós koncerteken, hogy különösebb erőfeszítés nélkül el lehet álldogálni a színpad mellett. Most is, ha nagyon akarom, megoldhattam volna Wino saruszíját. De hát nem vagyok rá méltó.

Érdekes volt figyelni a Chandler és Wino közötti színpadi interakciót. Wino annyira be volta b...va (tépve?), hogy egy órányi kitartó rángatás után sikerült szétszednie a mikrofont (még szerencse hogy egy technikus-törp összerakta neki, máskülönben a ráadás instrumentális változatban ment volna). Bár ki tudja, lehet hogy ő színjózanon is ilyen. Chandler viszont nem fért a bőrébe. Nem csak végigtátogta a dalokat, de el is pantomimezte őket.

Képletesen szólva, Chandler mellett másnak alig maradt hely a színpadon. Ritkán történt meg, hogy nem beszélt vagy gitározott bele Wino bágyadt konferanszaiba. A show végül is kettőjükön állt. Vasquez mondjuk úgy ütötte a dobokat, mintha a Muppets készítői róla mintázták volna Animal figuráját, de Mark Adams megpróbált minél észrevétlenebb maradni. Egy szomorú ábrázatú Ken Hensleyként álldogált a színpad jobb szélén, csendben és mozdulatlanul.

Ahogy ez várható volt, a setlist a winos lemezekre épült. Az eredetileg "winotlanul" született számok – White Stallion, Mystic Lady, Saint Vitus – a végére maradtak. A pszichedelikus vetítésekkel megtámogatott White Stallion így is a koncert egyik erős pontja volt. A legtöbb esetben a banda nagyon lényegretörő módon – punkosan? – adta elő a dalokat. Talán csak a Waste Of Time-ot és a Mystic Ladyt vették jammelősebbre.

Furcsa látni, hogy bár a doom metal eredetileg egy hippipukkasztó jelenség volt, mára ez a Vitus-féle ős-doom az egyetlen zene, aminek van még valami köze a hippi szellemiséghez. "Living backwards, the past is all I see...", ugyebár. Ebből a szempontból, a Saint Vitus koncert egy igazán különleges élmény volt, hiszen a banda tagjai nem csak úgy néznek ki, de úgy is zenélnek, mintha egy letűnt korból maradtak volna itt. A mítoszokkal és legendákkal átszőtt hetvenes évekből.

Chandler, Adams és Wino lassacskán elérik a száz évet, de a bandában még mindig hihetetlen erő van. Doom ide vagy oda, a Saint Vitus rockzenét játszik, a legtisztább és legelementárisabb fajtából. Nem sok ilyen együttes van már manapság.
Szünder Gábor

Fotók: Wojtek Dobrogojski (a fényképek a varsói bulin készültek, ide kattints a többi képhez)

SAINT VITUS - I Bleed Black (Bp, A38 Hajó - 2012/07/04)