MASTERS OF ROCK - Beszámoló a harmadik napról

Audrey Horne, Powerwolf, Ross The Boss, U.D.O., Guano Apes, Brainstorm stb.

2011. július 24. (vasárnap) 12:22

2011. július 16.

Vizovice, azaz a cseh Masters Of Rock fesztivál, idén is kötelező program volt a kis csapatunk számára. Bár az időpont évről évre egybeesik a mi Hegyaljánkkal, és így nehéz szívvel kell a döntést meghozni, de az ár-érték arány olyan szinten billenti feléjük a mérleg nyelvét, amivel lehetetlen is versenyezni.
Szombaton aztán valóban nem volt apelláta, mivel már a legkorábbi sávban olyan csapatok játszottak, mint pl. a norvég Audrey Horne (ld. a fotót), amely kihagyhatatlannak ígérkezett, így a hajnali fekvés után a rettenetesen hangzó délelőtt tizenegy utáni érkezést céloztuk be. Ráadásul az Audrey Horne után következő bandák mindegyike megnézésre érdemesnek tűnt.
A lelkesedés nem véletlen, hiszen ez a fura módon a Twin Peaks sorozat egyik szereplőjéről elnevezett csapat az utóbbi évek egyik legfrissebb megközelítésű, hard rock gyökerekből is táplálkozó, ám a Seattle-vonal nagyjaitól is sokat merítő, sőt, annak egy modernebb köntösbe bújtatott megfelelőjét nyújtó csapat roppant izgalmas lemezekat adott ki az utóbbi években.
Kattints Szilvás Gergő beszámolójának folytatásához!
Fotó: Polgár Péter






Már két éve is fellépett Vizovicében az Audrey Horne, és vicces, de akkor is ugyanebben a korai idősávban kaptak lehetőséget. Akkor viszont nem láttam őket, így most semmiképp nem hagytam volna ki a bulijukat. Az enyhén rockabillys sérójú, karján, nyakán, tarkóján is súlyosan tetovált frontember, Toschie udvariasan meg is köszönte, hogy „ilyen kora reggel megtiszteltük őket”, majd különösebb görcs nélkül, remek formában nekiugrottak a bulinak.
Toschie, azaz Torkjell Rod simán pózolt a kameráknak, de ücsörgött egy kicsit a színpad szélén is, ha olyanja volt, az utolsó daloknál pedig szinte már többet volt a színpad előtti árokban, meg főképp az első sort tartó kordonra állva (gyakorlatilag bedőlve a közönség közé), mint odafent. Feeling van a srácban rendesen, semmi erőlködés, vagy görcsösség nem látszott rajta, sőt, igazából ő volt a leginkább nézhető pont a csapatban.
A Sahg soraiból is ismert lóhajú, szőke gitáros, Thomas Tofthagen arcra picit Jerry Cantrellt idézte, de ezen csak addig vigyorogtunk, amíg el nem kezdett szólózni Les Paulján – onnantól annyira echte Zakk Wylde lett, mintha tényleg egy húsz évet visszafiatalodott BLS vezér állt volna előttünk.



Toschie nem egyszer hangosbeszélőn keresztül énekelte a "torzított" témáit, a hangzás tekintetében pedig a keverőpult mágusait illeti újabb piros pont. Az első percekben még egy túlvezérelt basszus-csattogás nyomta el a teljes zenekart (pláne, hogy a színpad szájában álltunk), a második daltól viszont már egy full kikevert produkciót élvezhettünk. A korai időpont ellenére meglepően sokan néztük a bandát. A teljes programjuk mindössze kilenc dalból állt, de az olyan klassz témák, mint a nyitó Charon, vagy a szintén az elején ellőtt Circus simán feledtették az emberrel, hogy tulajdonképpen még ebédidőben, a tűző napon nyomják, a közönség meg egy újabb hosszú éjszaka után próbál akklimatizálódni.
A végére persze nem maradhatott más, mint az új album legjobbja, a húzós, keményebb kötésű Blaze Of Ashes. Az Audrey is egy olyan csapat, amelyik a produkciója alapján többet érdemelne, de az egyéni megközelítés, és zenéjük korántsem közfogyasztósan populáris mivolta miatt nehezen képzelem el, hogy valaha is sokkal népszerűbbek tudnának lenni. Kár, mert tényleg értéket hordoznak!


A Visions Of Atlantis anno megkapta az „osztrák Nightwish” címkét, bár ezt jómagam mindig is tévesnek éreztem. Oké, hogy itt is egy lány énekel, és az is stimmel, hogy hasonló gyökerekből (is) táplálkoznak, de a VOA jóval több gótos-darkos hangulatot hordoz, ráadásul itt a mindenkori énekesnő mellett külön férfi énekes is van. Ám ami a legfontosabb: dalaik messze-messze nem olyan karakteresek, mint a Nightwish nótái. Nincs persze különösebb baj velük, különösen, ha az ember otthonosan mozog ezen a vonalon, de az ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy Bundesliga másodosztály....



Picit elveszettnek is tűntek a nagy színpadon, és az új énekesnő, a fekete hajú Maxi Nil is jobbára tőmondatokban, a dalcímek bejelentésére korlátozva konferált. Igyekeztek picit az aktuális albumot is megnyomni, de amennyire figyeltem, nagyjából minden korszakot érintettek. Nagyobb gond volt, hogy náluk is hiányzott a basszusgitáros (Mario Locherttől váratlanul megváltak), de ezt valahogy megoldották gépről. Legalábbis a zenei részt. Viszont a látványnak nem tett jót, hogy hiányzott egy ember, főleg, hogy a fehér fűzőbe, fekete csipkés szoknyába szorosan bekötözött Max mellett a hulla jellegtelen kiállású (viszont kellemes hangú!) férfi énekes, Mario Plank erősen a Tenacious D. Jack Blackjére emlékeztetett, ami ugye színpadi karakterként nem túl hízelgő hasonlat. Szódával elment a banda, de a nagy melegben, főleg egy Audrey után nem nyűgöztek le, ez az igazság.


Nem úgy a Powerwolf, amely a bombaszttal teli heavy/power vonalon az egyik legígéretesebb csapat mostanában! A friss albumát hamarosan megjelentető zenekar az első lemez idején talán maga sem gondolta volna, hogy ezzel a vámpíros koncepcióval és szövegvilággal ilyen szintre el lehet érni, a Lupus Dei és legutóbbi Bible Of The Beast album azonban csont nélküli tízes pontszámot érdemelt az erre fogékonyak számára - ráadásul náluk érződött igazán, hogy mennyire fontos a színpadi kiállás is.
A tavalyi MetalFesten is megvillantott templomos/zászlós díszletek mellé az új album zseniális borítóját is felhúzták hátulra, a német csapatba Romániából importált Attila Dorn pedig a szokásos reverendájában zseniálisan énekelt (tényleg állat hangja van!). A gitárokon játszó Greywolf tesók egyen-öltözékben, fehérre meszelt arccal szinte keretbe zárták a színpadot, egyedül a billentyűs Falk Maria Schlegel tűnt egy kicsit funkciótlannak néha. Főleg, amikor dolga nem lévén, előrejött a közönséget hergelni - de ez talán csak nekem bántja picit a szemem.
Három erős lemezzel a hátuk mögött, nem esett nehezükre egy órányi jóféle Best Of-ot összerántani (Raise Your Fist, In Blood We Trust, We Take It From The Living, Prayer In The Dark, Saturday Satan, soroljam még?), a sikerüket pedig jól példázta a felduzzadt nézőszám mellett az is, hogy a dalokat végig hejjegte, villázta a tömeg, a kemény mag pedig a refréneket is velük énekelte. A vadiúj klipnóta, a roppant fogós We Drink Your Blood elővezetésénél (ha ilyen a teljes új album, tuti a 10 pont!) olyan beindulást tapasztalhattunk, mintha egy rég beérett klasszikust nyomtak volna!


A programban itt két cseh csapat következett, ami alapból kihagyható lett volna, különböző okok miatt mégis mindkettő megnézősnek tűnt. A Sevenről annyit mindenképp érdemes tudni, hogy a Rage gitármágusa, Victor Smolski vette a szárnyai alá őket, és a szeptember elején a Nuclear Blast gondozásában megjelenő új album is vele készült el. A csapat egy korábbi turnén a Rage előzenekara is volt.
Ez már eleve kíváncsivá tette az embert, a fő vonzerőt azonban a meghirdetett vendégzenészek jelentették számunkra: Blaze Bayley (ex-Maiden dalnok), Schmier (Destruction), és persze Smolski mester. Az új albumhoz próbáltak is akkora felhajtást kieszközölni, amekkora csak a csövön kifért. A ’tuti háttér’ még azt is elérte, hogy a kora délutáni időpont ellenére másfél órás (!) játékidőt kaptak, azonban sajnálattal jelenthetem, hogy ezért a produkcióért kár volt ennyit fáradozni.
A buli első felében - jó ötven percben - a saját dalokból kaptunk több, mint sokat, de ezen a jellegtelen, ötlettelen, sablonos tucat-metalon a grandiózus pirotechnika sem tudott segíteni (lángcsóvák, szikraeső, lángba boruló logó a háttérben - szinte minden dalnál piró...). Azt éreztem, hogy a vendégek is leginkább arra kellettek, hogy valamivel felhívják magukra a figyelmet, valamint ott tartsák a publikumot, ha már a dalaik laposak, mint az Alföld.
Érthetetlen, hogy egy olyan top zenész, és ráadásul kiváló dalszerző, mint Smolski, mit is lát ebben a semmitmondó produkcióban. És az is kérdés, hogy a Blastnál hova tették a fülüket az illetékesek…
Na mindegy, azon azért lehetett derülni, hogy az énekes Jiri Komberec egy minimum két számmal nagyobb bőrgatyát vett fel (lötyögött a combján, mint tehénen a gatya - bőrjogging, ahogy a Hammerben ezt hívni szoktuk :-)), de a ráadásnál a színpad egy rossz pontján lelkesedve kis híján még oda is kozmálta magát egy lángcsóvával!



A Seven buli második felét a vendégek mentették meg. Bár még előző nap is emlegették, Schmier végül nem jelent meg, ott volt viszont Blaze, akivel eltolták négy szólónótáját is. A problémás éveken átélt Bayley srác nagyon meg van öregedve, meg is vastagodott, viszont hihetetlen lelkesedéssel, néha a legsúlyosabb korszakában lévő Ozzy eszelős tekintetével trappolt fel-alá. Indítás gyanánt kapásból darabokra zúzott egy mikrofonállványt (a maradványokat később lazán beszórta a fotósárokba), majd totális fanatizmussal nyomta végig a blokkját. Bár olyan jól is énekelt volna, ahogy átélte az egészet... Igazság szerint rég hallottam ilyen rosszul tejesíteni, de ettől függetlenül is jó volt látni.
Végül Smolski is megjelent, és három Rage témát is elővezettek vele, majd együtt eltoltak egy AC/DC klasszikust is. Mit mondjak, nem fogok Seven lemezért rohanni a boltba...


A szintén cseh Kreyson egy amolyan Ossian/Pokolgép kaliberű, patinás banda a hagyományos, picit poweres heavy vonalról. (Mellékinfó, hogy a Seven gitárosa korábban itt is játszott.) Valamelyik délelőtt az egyik külső sörözőben pont a Kreyson DVD-je ment, és meg is állapítottuk, hogy meglepően kellemes a muzsika. Azonban a Seven-élmény jelentősen visszavett a cseh metal iránti lelkesedésemből, másrészt itt ők sem kapták el úgy a fonalat, mint a DVD-n. Bár a Sevennél sokkal inkább egyben voltak, és jó sokan össze is sereglettek rájuk, pár nóta után feladtuk az ismerkedést.


A Legion Of The Damned kíméletlen death/thrash pusztítása előtti konferálásnál rögtön meg is dőltünk, ugyanis a hostess leányzó bejelentette, hogy Hollandiából következik egy „horrorova okkultova threshova” zenekar. Az immár ötödik lemezénél tartó csapatért az első két albumnál még kifejezetten lelkesedtem, utóbb viszont kezdtek összefolyni a dolgaik, tekintve, hogy eléggé egy síkon mozognak. Bár Maurice Swinkels brutál énektémái alá becsületesen aprítottak, sok markáns momentumot nem tudnék kiemelni.



Hőséglevezetésre, feszültségpusztításra kiválóan alkalmas volt az új gitárossal kiálló banda, de ahogy a tavalyi MetalFesten, most is úgy távoztam, hogy ezek aztán nem sokat szaroznak, ha oda kell csapni, de a dalaikat megkülönböztetni elég emberes feladat. Elől viszont komoly zúzás ment náluk, még egy becsületes méretű wall of death is összejött!


Ross The Boss felbukkanása a MOR-on kifejezetten kuriózum volt, az eredeti Manowar gitáros ugyanis hosszú-hosszú csend után tért vissza 2008-ban a metal színtérre. Bár az azóta megjelent két lemeze nem durrant hej, de nagyot, élőben látni mindenképpen különlegesnek számított.
A mosolygós, korához mérten jó karban lévő Ross és csapata nagyjából azt hozta, amit a lemezek alapján várni lehetett: erősen Manowaros, heroikus, nagyívű témákkal teli saját dalokat (nem hiába volt Ross fontos dalszerző DeMaio mellett!), amelyek még akkor is elég kellemesek voltak, hogy az a borzongató mágia azért hiányzott belőlük. Való igaz, hogy az amúgy jó adottságokkal bíró Patrick Fuchs énekes sem pont Eric Adams - de hát ki lehet olyan, mint Eric, nem igaz?



Ross csapata hetvenöt percet kapott, és ebbe előre borítékolhatóan bele kellett férjen pár Manowar klasszikus is. A Kings Of Metal albumos Kingdom Come, meg a kultikus Kill With Power még csak lazán volt hátborzolós, az anyazenekar által finoman szólva is hanyagolt Sign Of The Hammer, és főleg a Thor (The Powerhead) (!) miatt viszont még azt is megbocsátottam volna nekik, ha amúgy rap/metal förmedvényeket próbálnak letuszkolni a torkunkon. Szerencsére nem így tettek... Sok látványt nem pakoltak a produkció mögé, Ross is jobbára egy helyben álldogálva játszott, maga a koncert azonban pozitív élményt jelentett.


A Rage gitárhős Victor Smolski fél órás workshopja elé Mike Terrana tavalyi semmitmondó dobshowja után már óvatosan tekintettem. Nem is ok nélkül, mert az amúgy méltán elismert gitáros is sablonosabb témákkal indított, majd átfordult némi öncélú szólózós-tekerős hokizásba, ami még zenekari koncerten, gitárszólóként is sok két perc után. Nekem legalábbis...
Az is fura volt, hogy az első percekben nem küldték rá a fejgépet, így a szürkülő kora estében a kivetítőn jobban látszott Smolski, mint szabad szemmel a színpadon. Érdekességnek jó volt ez a program, de inkább csak a hátul felállított lelátós részen pihenve, a kivetítőről követtük az akciót - kellett egy kis pihi az esti főműsor előtt.


A hamvaiból tavaly újjászületett és azóta is szárnyaló Accept bizony akkor is rendesen feladta a leckét Udónak és csapatának, ha ezt Dirkschneider mester valószínűleg sosem lenne hajlandó elismerni. Nincs konkrét versengés köztük, miért is lenne, hiszen aki az egyiket szereti, a másiktól sem ódzkodik, tény azonban, hogy az anyazenekar Blood Of The Nations lemeze mellett az új U.D.O. korong, a Rev-Raptor csak másodvonalon kullog.
Ugyanez mondható el a U.D.O. élő produkciójáról is. Tavaly ugyanitt az Accept lazán leharapta a fejünket, majd mindenkit a földbe döngölt, Tornillo pedig a színpadon is életet vitt a produkcióba. Ehhez képest Udóék amúgy nyers erővel megszólaló bulija egészen visszafogottnak tűnt. Karizma ide vagy oda, Herr Schmirgli soha nem volt egy színpadot felszántó arc, inkább a hangjával, mint a látvánnyal hódít. Ennyit az összehasonlító “feketelevesről”, és még mielőtt bárki követ vágna hozzám, leszögezem: ez egy feelinges, jó koncert volt.
Szóltak, mint állat, hátfájásos problémák ide vagy oda, a dobosból lett gitáros Stefan Kaufmann játékára sem lehetett panasz. Az új lemez sárgás-zöldes színvilága borította be a színpadot, és a fények később is lenyűgözőek voltak, a csapat pedig egy rutinszerűen profi, és okosan összerakott programot hozott magával.



Bár a terebélyes életműnek köszönhetően (Accept és U.D.O.) nyilván hiányolhattunk dalokat, korszakokat.
Az új lemezről csupán két tételt vezettek elő (a címadót és a Leatherheadet, a buli első harmadában), a saját szekciót viszont bátrabban képviselte több újkori tétel (Dominator, Vendetta, Thunderball), mint korai klasszikus. Meglepetést talán csak a Man And Machine címadója jelentett, de a szintén régisulis Animal House mellett persze jó pár kult Accept dal is előkerült: Princess Of The Dawn, Midnight Mover, Metal Heart, I'm a Rebel és a végén az elmaradhatatlan, őrületes Ball To The Wall.
Csalódni sosem lehet bennük, ez tény.  Jó lesz az a novemberi pesti buli!


A Guano Apes szerepeltetése, sőt, headliner pozícióba helyezése igazi bátorságpróba volt a szervezők részéről. Eddig ugyanis a MOR amolyan keményvonalas metal fesztivál volt, amitől nyilván a jövőben sem kívánnak eltérni, a határok finom tágítása azonban az én meglátásom szerint sosem árthat. Főleg, ha nem "túlzóan periféria" az adott zenekar, márpedig a Guano simán rock, amit itt bőven be is bizonyítottak. Megértem persze, ha valaki fanyalogva nézte, hogy mit keresnek itt, de attól, hogy egykoron két MTV-s sikerdallal futottak be, még nem feltétlenül voltak rosszak annak idején sem, a lemezeiken pedig jóval több súly hallható, mint puha semmitmondás.
Kell hozzá nyitottság, hogy egy U.D.O. és egy Brainstorm között az ember rájuk hangolódjon, ezt is elismerem, de aki kellően nyitott, simán levehette, hogy mennyivel több van mögöttük, mint az egykori mainstream csillogás és a slágerfaló, gyorsan felejtő „rajongó tömegek” emléke. A kiállásuk (úgy zenekari szinten, mint színpadképben) professzionális volt, és érződött, hogy a komoly látvánnyal turnézás nem újkeletű számukra.
A nagy méretű, világító APES oszlopok, a szépen tervezett fények mellett a kapucniját jobbára a fején tartó Sandra ugyan visszafogottabbnak tűnt ahhoz képest, amit láthattunk az egykori vadulós koncertfelvételeken, de ha valaki azt várta, hogy egy szedett-vedett, töltelékekkel megtömött bulival próbálják kiszúrni a szemünket, azt simán meglephette a dalközpontú, ráadásul szolid jammelésekre is hajlamos zenekari összhang. Akárhogy is, tény, hogy durván megtelt a nézőtér, és kellemes meglepetés volt, hogy nem csak a buli első felében ellőtt Open Your Eyes-nál, de a többi dalnál is volt bemozdulás.
Gyanítom nekik is fura lehetett egy ennyire diehard közönség előtt fellépni, mégis működött a dolog, amit semmi nem bizonyít jobban, mint az az őrületes össznépi ugrálás, ami a záró Lord Of The Boardsnál a keverőn túlra is átnyúlt. Ez még a zenekar spontán ráadás jamelése után is folytatódott, pedig Sandra akkor már a színpadon sem volt!
Ez a koncert az idei MOR toplistám felső ligájában végzett, még ha a Top háromba nem is férkőztek be. Részemről az őszi Diesel-bulijuk kötelező lesz!


A Brainstorm miatt nem aggódtam, mert bár hajnal egykor kezdtek, és egy igen sűrű nap után, ők aztán rendesen ki vannak tömve remek nótákkal, Andy B. Franck személyében meg egy remek frontemberük is akad. A Memorial Roots turnéján egyáltalán nem láttam őket, fura is volt valahogy, tekintve, hogy a Liquid Monster – Downburst korszakban évente három-négy bulin is elcsíptük őket. Szóval kellemesen bizsergető volt újra élőben hallani az olyan alapnótáikat, mint a Worlds Are Comin' Through, a Shiva’s Tears, a High Without Lows, vagy a Fire Walk With Me, de elővezettek egy keményebb kötésű, fogós új dalt is, ami alapján a jövő miatt sincs sok aggódnivalónk.
Sajnos, a nagy favorit The Leading ezúttal kiszorult, de a késői óra ellenére is laza és vidám Andy a jópofa konferálásaival simán fent tudta tartani a hangulatot. Ők is izomerővel szóltak, amikor pedig a kivetítőn felbukkant egy-egy közönségkép, magam is meglepődtem, milyen sokan maradtak rájuk is.



A legzsenibb mégis az ultimatív slágerük, a zárónak tervezett All Those Words volt, aminek a refrénjét a közönség nem csak, hogy Andyvel együtt nyomta, de konkrétan még akkor is rendületlenül tovább énekelte, amikor a buli vége után a csapat már levonult, a technikusok pedig kezdtek volna lepakolni! Eszelős volt, szó szerint nem tágított senki, így végül a szervezők jófejségének is köszönhetően egy be nem tervezett Hollow Hideaway erejéig még visszajött a mélyen meghatott csapat.
Kiváló zárása volt egy ilyen napnak!


Fotók: Polgár Péter

U.D.O., Guano Apes, Brainstorm fotók: savafan


Beszámoló a Masters Of Rock első napjáról.


Beszámoló a Masters Of Rock második napjáról.

 

Hozzászólások

Nem vagy belépve. A hozzászóláshoz be kell lépni!

Hammer TV

 
HELLOWEEN - Október helyett jövő májusban jönnek Budapestre, az egész turnét elhalasztották
2020. június 2. (kedd) 08:35

Ahogy az várható volt, az új albumon dolgozó Helloween szeptembertől mégsem folytatja a United Alive turnét, az egész koncertsorozatot 2021 tavaszára tették át. A budapesti koncert így október helyett 2021. május 3-án lesz a Budapest Arénában. Az új album is csak 2021 elején jelenik majd meg. Livesound: "A Helloween nehéz szívvel jelenti be, hogy elhalasztani kényszerül a United Alive Part 2 Európai turnéját. Az eredetileg szeptembertől november közepéig tervezett koncertsorozat 2021. áprilisától június közepéig tart majd, a magyarországi koncertre pedig május 3-án kerül sor, a Budapest Sportarénában. A megváltott jegyek változatlanul érvényesek. A zenekar a közleményében arra is kitér, hogy ez a generációk óta nem látott járvány mindenkit kihívás elé állít, és a fertőzésveszély még most is jelentős...   www.facebook.com/helloweenofficial A 2021-es koncert Facebook oldala A Livesounds...

SOULFLY - Koncertvideó az új EP mellé: Under Rapture
SOULFLY - Koncertvideó az új EP mellé: Under Rapture

Live Ritual NYC MMXIX címmel egy digitális koncert EP-vel jelentkezett nemrég a Max Cavalera vezette Soulfly. A 7 nótát tartalmazó anyagot a 2018-as Ritual album turnéjának New York-i...

MISFITS - 63 évesen elhunyt Joey Image dobos
MISFITS - 63 évesen elhunyt Joey Image dobos

63 évesen elhunyt a Misfits volt dobosa, Joey Image (Joey Poole), aki 1978-ban csatlakozott Glenn Danzigékhez. Joey dobolt a Horror Business és a Beware EP-ken, valamint a Night of the Living...

THIS CALLING - Gyors, ultradallamos HC/punk, itt az első album az új hazai csapattól
THIS CALLING - Gyors, ultradallamos HC/punk, itt az első album az új hazai csapattól

Methods Of Protest címmel megjelent a 2018-ban alakult This Calling zenekar első nagylemeze. A tempós és dallamos hardcore punkot játszó bandában Bödecs András énekes (The Idoru, Poison...

HYPOCRITES BREED - Új lemez jön a budapesti groove metal csapattól, öt dal már meg is hallgatható
HYPOCRITES BREED - Új lemez jön a budapesti groove metal csapattól, öt dal már meg is hallgatható

Bő egy évvel ezelőtt mutatta be Fekete nap című második EP-jét a groove metalos budapesti Hypocrites Breed, most azonban már a 205 címet viselő új lemez dalait teszik közzé - szép...

SOILWORK - Új klipes dal, a trilógia záró tétele: Death Diviner
SOILWORK - Új klipes dal, a trilógia záró tétele: Death Diviner

Feverish címmel még tavaly októberben tett közzé egy klippel kísért vadonatúj dalt a Soilwork, márciusban aztán jött az újabb klipes szám, a Desperado, most pedig itt a trilógia...

Bejelentkezés
Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Your browser doesn't support or you disabled stylesheets.
HammerWorld Facebook oldal HammerWorld YouTube oldal HammerWorld RSS